Egy kicsit megint gondolkodóba estem...
Magyarországról sokan mondják, hogy István király óta idegen uralkodók, idegen népek befolyása, irányítása alatt áll. Lehet. De mit tehet a "kisember" annak érdekében, hogy hétköznapjaira és törekvéseire ne nyomja rá bélyegét ez a rossz gondolat?
Előszöris mindenki sertepertéljen kicsit a maga háza tájékán. Tartsa rendben azt. A barátság legyen Barátság. A szerelem legyen Szerelem. A család legyen Család. Egy közösség legyen Közösség. Az ember nem arra teremtetett, hogy egyedül legyen. Mégis egyedül építünk karriert, egyedül vonulunk el a világtól feltöltődni, egyedül dolgozunk meg a pénzünkért, egyedül döntünk az életünkről... te jó ég! Nem csoda, hogy sokan állítják, hogy az élet túlélés...
Olyan szép példa: egy párkapcsolatban elhangzik ez a mondat - "most egy kis időre van szükségem, átgondolni az életemet, az elmúlt napokat, addig egy picit kevesebbet legyünk együtt..."
Kész...
Vége...
Valaki átgondolja az életét, valaki meg várja a végeredményt. Kérem szépen, az emberek közötti kapcsolat nem lengyelpiac! Nem hagyhatjuk ott az árust vívódni, vajon meggondolom-e magam, vagy a nézelődés végén akarom-e majd a portékáját. Akik "időt hagytak" egymásnak, azok kiestek a közös időből. A végén jön a döntés, de én azt mondom, már teljesen mindegy, mert az, ami a "miénk" volt, most már "enyém" lett. Az egyik legerőszakosabb szó a világban: Enyém...
Nem tanulunk meg közösen vívódni. Ha távozni akarunk egy közösségből, egy munkahelyről, egy baráti társaságból, akkor általában csak egy-két fülben elhintjük a döntésünket és annak okait, de ez is inkább csak tesztjelleggel - megvizsgáljuk, milyenek a reakciók. Reménykedünk benne, hogy megerősítést kapunk. "Te, én úgy utálom a főnököm"... "Aha, én is"... És már kész is vagyunk. Olyan helyen márpedig nem maradunk, ahol mindenki utálja a főnököt. Ez azonban pusztán játszma önmagunk felé.
Amit nem közösben tártam fel, az bizony csak kering a levegőben, és bizony mutálódik rendesen. Tartozunk egymásnak annyival, hogy ne zárjuk ki egymást egymásból.
A közösen megélt vidám pillanatokra jó lesz majd emlékezni egyedül is, közösen is, de ez önmagában még nem elég, hiszen ha pusztán a jó pillanatok miatt vagyunk együtt, mihez kezdünk, ha valakinek egyszer rossz napja van? A közös küzdéseink összekovácsolnak bennünket. A krízis nem rossz. Ha megvívtunk egy csatát, és győztesként jöttünk ki belőle, az dicsőségünk lesz, és seregeink összetartója is. A fájó pontok, amiken közösen lendültünk át, egymást támogatva védőbástyáink lesznek, és nem remetekunyhóink.
Tudtátok, hogy a Jóisten egy állandó nem fogadott hívás a telefonunkon? Ő mindig mindent közösben akar csinálni, de nem egy erőszakos játszótárs. Leült a homokozó szélére, letette a lapátot és a vödröt, hagyja, hogy játsszunk, és várja, hogy talán őt is behívjuk majd. Egyébként meg elnézeget.
Nagyon nehéz elfogadni a tényt, de akkor is így van: minden történés a világban egy-egy döntés eredménye. Minden lépés az életünkben egy-egy döntés eredménye. Albert Einstein bácsinak igaza volt, hogy "Isten nem játszik kockajátékot az Univerzummal". Nem az a kérdés, ki, vagy mi irányítja a döntéseinket. Inkább az, magunkra vesszük-e azt. Merünk-e tényleg olyanná válni, amilyenné a döntéseink tesznek bennünket.
Arisztotelész bácsi, a nagy ókori gondolkodó azt mondja, a praxis egy olyan tett, cselekedet, amely révén valaki valamilyenné válik. Az az érdekes ebben, hogy tudni lehet - Kreón nem eleve rossz. Akkor lesz vétkessé, amikor tetteivel megkreálja magának önmagát. Ha dúlna-fúlna csak magában, de rendeletei engednék a megenyhülést a vétkes testvér ellen, akkor az a tett egészen más Kreónhoz, talán egy önmarcangoló, de jó uralkodóhoz vezetne.
Praxis nélkül viszont nincs jellem!
Ma olyan sokan tudják, kinek mi a jó, mit kellene csinálni, vagy hogyan kellene csinálni. De csak kevesen vannak, akik csinálják is azt, amit elgondolnak. Kevesen vannak, akik élik is azt a világot, amit jónak éreznek. Ma egy kicsit sok a "jellem", de kevés a praxis.
Mindegy, hogy a vívódásaink hová vezetnek - néha jó, néha rossz döntések meghozatalához. De mindegyikkel azonosulnunk kell, és muszáj látnunk, hogy egy döntésünk sem az "utolsó", és akkor még fejlődhetünk. De ki tanítson minket?
Olyan szép példa: egy párkapcsolatban elhangzik ez a mondat - "most egy kis időre van szükségem, átgondolni az életemet, az elmúlt napokat, addig egy picit kevesebbet legyünk együtt..."
Kész...
Vége...
Valaki átgondolja az életét, valaki meg várja a végeredményt. Kérem szépen, az emberek közötti kapcsolat nem lengyelpiac! Nem hagyhatjuk ott az árust vívódni, vajon meggondolom-e magam, vagy a nézelődés végén akarom-e majd a portékáját. Akik "időt hagytak" egymásnak, azok kiestek a közös időből. A végén jön a döntés, de én azt mondom, már teljesen mindegy, mert az, ami a "miénk" volt, most már "enyém" lett. Az egyik legerőszakosabb szó a világban: Enyém...
Nem tanulunk meg közösen vívódni. Ha távozni akarunk egy közösségből, egy munkahelyről, egy baráti társaságból, akkor általában csak egy-két fülben elhintjük a döntésünket és annak okait, de ez is inkább csak tesztjelleggel - megvizsgáljuk, milyenek a reakciók. Reménykedünk benne, hogy megerősítést kapunk. "Te, én úgy utálom a főnököm"... "Aha, én is"... És már kész is vagyunk. Olyan helyen márpedig nem maradunk, ahol mindenki utálja a főnököt. Ez azonban pusztán játszma önmagunk felé.
Amit nem közösben tártam fel, az bizony csak kering a levegőben, és bizony mutálódik rendesen. Tartozunk egymásnak annyival, hogy ne zárjuk ki egymást egymásból.
A közösen megélt vidám pillanatokra jó lesz majd emlékezni egyedül is, közösen is, de ez önmagában még nem elég, hiszen ha pusztán a jó pillanatok miatt vagyunk együtt, mihez kezdünk, ha valakinek egyszer rossz napja van? A közös küzdéseink összekovácsolnak bennünket. A krízis nem rossz. Ha megvívtunk egy csatát, és győztesként jöttünk ki belőle, az dicsőségünk lesz, és seregeink összetartója is. A fájó pontok, amiken közösen lendültünk át, egymást támogatva védőbástyáink lesznek, és nem remetekunyhóink.
Tudtátok, hogy a Jóisten egy állandó nem fogadott hívás a telefonunkon? Ő mindig mindent közösben akar csinálni, de nem egy erőszakos játszótárs. Leült a homokozó szélére, letette a lapátot és a vödröt, hagyja, hogy játsszunk, és várja, hogy talán őt is behívjuk majd. Egyébként meg elnézeget.
Nagyon nehéz elfogadni a tényt, de akkor is így van: minden történés a világban egy-egy döntés eredménye. Minden lépés az életünkben egy-egy döntés eredménye. Albert Einstein bácsinak igaza volt, hogy "Isten nem játszik kockajátékot az Univerzummal". Nem az a kérdés, ki, vagy mi irányítja a döntéseinket. Inkább az, magunkra vesszük-e azt. Merünk-e tényleg olyanná válni, amilyenné a döntéseink tesznek bennünket.
Arisztotelész bácsi, a nagy ókori gondolkodó azt mondja, a praxis egy olyan tett, cselekedet, amely révén valaki valamilyenné válik. Az az érdekes ebben, hogy tudni lehet - Kreón nem eleve rossz. Akkor lesz vétkessé, amikor tetteivel megkreálja magának önmagát. Ha dúlna-fúlna csak magában, de rendeletei engednék a megenyhülést a vétkes testvér ellen, akkor az a tett egészen más Kreónhoz, talán egy önmarcangoló, de jó uralkodóhoz vezetne.
Praxis nélkül viszont nincs jellem!
Ma olyan sokan tudják, kinek mi a jó, mit kellene csinálni, vagy hogyan kellene csinálni. De csak kevesen vannak, akik csinálják is azt, amit elgondolnak. Kevesen vannak, akik élik is azt a világot, amit jónak éreznek. Ma egy kicsit sok a "jellem", de kevés a praxis.
Mindegy, hogy a vívódásaink hová vezetnek - néha jó, néha rossz döntések meghozatalához. De mindegyikkel azonosulnunk kell, és muszáj látnunk, hogy egy döntésünk sem az "utolsó", és akkor még fejlődhetünk. De ki tanítson minket?
Anya "beleárulkodik" a bejegyzésekbe című bejegyzés: Amikor apával találkoztunk, sok olyan döntést kellett meghoznunk, ami nem magunkért, hanem egymásért kellett történjen. Felfedezni azt, hogy lehet együtt is végrehajtani dolgokat, és nem csak magamat és a magam érdekeit nézni, nem is volt egyszerű. De, ha elgondolkodunk néha azon, hogy milyen jó, hogy nem egyedül vagyunk a világban, hogy van, akire gondoljunk, akiért gondolkodjunk, akiért tevékenykedjünk, akkor egyszerű ez. Csak néha olyan önzőek tudunk lenni. Amikor egyszer, még egy veszprémi albérletben este negyed tízkor palacsintát sütöttem apának, és a főbérlőnk azt mondta (a Kata, remélem majd megismered őt,mert érdemes:) Te jó ég, mi aztán tényleg szeretjük egymást, milyen jó, hogy ilyenkor képes vagyok sütögetni, akkor én csodálkoztam. mert akkorra már úgy összehangolódtunk apával, hogy előfordult, ha mindketten megkívántuk, hogy éjfélkor ettünk sajtostejfölöstúróscsuszát:) Egy szónak is száz a vége: jó együtt döntéseket hozni, egymásért:)
VálaszTörlés