Anya képe(i) mosolyog(nak) rám esténkét a falról
Hát, ismét nagy kihagyással, de annál nagyobb lelkesedéssel írok újra. Anya lejelentette a húsvéti pihenésünket, ezért én inkább folytatom onnan. :) Pedig annyi élmény ér minket, hogy alig győznénk írni, de olyan sokminden adódott össze, hogy bizony nem mindig van erőnk a géphez kuporogni. Legalábbis blogíráshoz. Inkább mostanában sokat sétálunk, és néha kávézunk is egyet kikapcsolódásképp, én meg jól kilesem, hogy Apa mennyi pénzt rejt a zsebébe... :)
Vagy csak jól odafigyelünk Apára, amikor éppen azt kellene mondanunk, hogy "Kakukkpuki"...
Szóval amolyan sétálgatós, nembeöltözős idő lett, és úgy látom, ez Apát és Anyát a szabadba csalja. Ezt persze nem bánom, alig várom, hogy frankó piknikeket csapjunk, mondjuk az új villanysütőnkben készült ételekből! :)
Mert hát Húsvétkor azért kiderült, piknikezni azt tudunk!!! :)
Most már otthon a szobában is, mert Apa és Anya csináltak nekem egy játszósarkot, ami persze csak arra jó, hogy lehessen honnan megszöknöm!
Apa közben csinálja a jogosítványt, már vezet, igaz, néha elégedetlen magával (és soha nem a gyalogosokat meg a biciklistákat szidja)! Járunk baba-mama klubba a református egyház szervezésében, meg már majdnem eljutottunk a Kerekítőre (amolyan baba-mama közös játék), csak Anya otthon hagyta a pénztárcáját. Úgyhogy vannak turpisságok az életben, de alapjában véve jókat mulatunk!
Két hétig nagyon ki voltunk dőlve, Apa és Anya is jól lebetegedtek, Apának még az egyik fogából is letört egy darab, de szerencsére én anyatejes baba lévén egészen jól tartottam magam, csak náthás voltam, igaz, azt jó sokáig. De bárhogy igyekeztem, nem tudtam elrejteni az orrcseppeket, pedig szerettem volna, mert a végére már nagyon utáltam a sok orrsziporszizást.
Meg azt se szerettem, hogy emiatt például babaúszásról is sokszor lemaradtunk, de azért legutóbbi vasárnap újra voltunk. Kicsit megszeppentem, de a végére megint jókat kacarásztam. Sőt, estére egészen mulatós volt a kedvem, mikoris Anyára rájött, hogy Supergirl-öset játsszon velem!
Hát ilyenek a mi kis hétköznapjaink. Aztán persze sokat gondolkodunk azon, mi is lenne jó hosszú távon. Apa nem szereti azt a hagyományos iskolarendszert, ami nálunk Magyarországon van, mert szerinte csak az intellektuális képzésre helyezi a hangsúlyt, aminek következtében a technicizált világot tökéletesen használjuk már 6 éves korunktól, de közben semmit nem fordítunk lelki dolgaink karbantartására. Ezt is tudni kell, azt is tudni kell, a gyerekek közben hamar elhagyják a játékot, azt a játékot, ami a testi tapasztalás és élményszerzés segítségével tanít önkontrollt, társismeretet, empátiát, türelmet, és saját határaink feltérképezését.
Apa szeretné, ha én majd olyan helyen lehetnék gyerek, ahol szabad gyereknek lenni, meg engednek játszani, és játékon keresztül tanulni, és ahol azok, akik minket tanítanak, szintén mernek velünk oldottan és felszabadultan játszani és kommunikálni.
Elvégre évszázadokat éltünk már le a tekintélyelvűség jegyében, és hát hamar kiderült, hogy az semmire sem jó. Mégsem váltunk. Maradunk a biztonságos bástyák védelmi vonalában, és nem tárulkozunk ki. A felnőtt a gyerek felé márpedig meg kell tegye, mert a gyerek a felnőtt felé csak akkor tud. És ha nem ismerjük egymást, félni fogunk egymástól. És azt hisszük, hogy magunknak kell boldogulnunk. Pedig vannak mások is, ugyanabban a világban, ugyanazokkal a körülményekkel, ugyanazokkal a nehézségekkel. Ha ezt tudjuk, az sokkal könnyebbé teszi a lelkünket, mert nem kell azt hinnünk, hogy tökéletesnek kell lennünk. Hát, nem is vagyunk azok. Addig jó, amíg így haladunk szépen lassan a jobbá válás felé. És persze közben tudunk jóízűeket nevetni!
A magyar valóságot ma... 
