Kedves Hanna Mikolt!
Ma kivételesen Apa ír neked, bocsánat, hogy így betolakodok a blogodra - de te is be szoktál "tolakodni" a laptop elé, amikor fontos dolgaim intézem. :D
Azzal kezdem, hogy téged figyelve jöttem rá igazán, hogy a gyerekeknek csupa okos játékaik vannak. Jönnek-mennek, de sohasem cél nélkül. Mozognak, de soha nem azért, mert muszáj, hanem mert még tudják, hogy ahol mozgás van, ott élet van, ezért mozogni kell!!! Szerepekbe bújnak, de nem azért, hogy megmutassanak dolgokat, vagy hogy megfigyeljék azokat, hanem azért, hogy megéljék a világot.
A felnőttek ezzel szemben sok-sok buta játékot találnak ki maguknak. Tudod, miért? Mert elfelejtik azt, amit te olyannyira tudsz, hogy még csak meg sem kérdőjelezed. Néha elfelejtenek önfeledten rácsodálkozni a világra, az emberekre, egymásra. Túlságosan el vannak foglalva. Valamivel. Valamivel, amit sokszor ők maguk sem értenek igazán.
Ez a blog a te csodálatos születéseddel kezdődött. Akkor azt ígérte ez a kis íráshalmaz, hogy őszinte lesz. Hogy azokról a dolgokról is tudósít néha, amik nehezek, vagy tabukat feszegetnek, vagy egyszerűen csak takargatni szoktuk őket. Hát most is egy ilyen témához érkezett az életünk.
Sokat gondolkodom arról, miért vagyunk együtt valakivel, miért leszünk egy "család", mikor kell mindenáron együtt maradni, mikor kell elengedni a sok-sok köteléket.
Ez a világ a lecserélhetőségről szól. A helyettesíthetőségről. A "ha elromlott, vegyél újat" elv alapján szervezi meg minden rezdülését. Mert az ember így alakította ki. Mindeközben elfelejtettük, hogy világunk minden ízében a "megtartásról", a "megmaradásról" szól. Legteljesebben a körforgásról, ami nem elveszni hagy, hanem megújulni enged. De ezt ma már senki nem tanítja.
Így nehéz kiigazodni, pláne, ha olyan helyzetbe kerülsz, ami a dolgok magad mögött hagyásának ijesztő lehetőségét tereli eléd. Mert buta játékok során így alakítottátok.
Apának lenni és anyának lenni örök vállalás, örök kötelék, a legszebb dolog a világon. Nincs olyan, hogy lecseréled.
Egy párkapcsolat más. Az emberek idegenek egymásnak. Külön világot alkotnak, külön világot élnek, külön világot képviselnek. Aztán, mert nem annyira jó egyedül, megpróbálják ezeket egymás mellé passzintani. Vagy sikerül, vagy nem.
Ahogyan te kirakózol. :) Néha csak rakod-rakod, akkor is, ha már szemmel látható, hogy nem oda való. És ha úgy hagyod, nem alakul ki a kép. Nem lesz összeillő a két kis darabka.
Nos... te mindenképpen passzolsz. :D Apa és Anya nem mindenképpen, vagy inkább úgy mondom, nem mindenáron. És erre nem lehet azonnal rájönni. Hosszabb-rövidebb idő kell hozzá.
Mi most itt tartunk. Nem mindenben illeszkednek a dolgaink. Hogy mi hozza ezeket a felismeréseket, vagy változásokat, azt sajnos nem tudom én se. A felnőttek buta játékai.
Próbálkozunk, próbálkozunk, aztán azt vesszük észre, hogy nem alakul tovább a kép. Hiába szeretnék kitartani emellett, nem csak egyedül vagyok ebben a játékban.
Kell-e okokat keresni?
Hidd el, próbáltam, próbáltuk. A hétköznapok, a sorsunkból fakadó hiányok mások. Ezt a hiányt nem pótolja semmi, én tudom. Nem lehet a múltba visszamenni és máshogy élni a dolgaid. Utólag már nem. Ezt Anya is tudja.
Csak máshogy gondolkodunk erről. Ő a változásban hisz, én a megmaradásban. Ő az átalakulásban, én a feltámadásban. Leegyszerűsítve így tudom most megfogalmazni. Mondhatnék konkrétumokat, de az úgyis csak a felszín.
Apaként most csak annyit tudok mondani, hogy nincs az a buta játék, ami elfordíthat tőled.
Legfeljebb kicsit elsodor mellőled. A közös ébredéseink, a közös sírós hajmosásaink, a közös szörnykereséseink mellől. Dagi Bárány mellől. Nem örökre, nem végleg, a lényeg, hogy ez nem a te hibád. Remélem, jól csináljuk majd, legalább olyan jól, mint amikor megismertük egymást, vagy amikor Te megszülettél.
