Az Elfogadásról és a törekvések irányáról

Na... a félelmek rosszak. Minden ember szívébe be tudnak költözni olyan érzések, amik aztán elkezdik rágni a gyökereit, éppúgy, mint Jónás árnyékot adó bokrát. Amikor idejövünk a földi létbe, nincs bennünk félelem. Vekerdy Tamás bácsi igen jól mondja, hogy a kisgyermek alaphangulata a derű. Bizony. Mi alapból jól érezzük magunkat. És egyértelműen szólunk, ha valami kényelmetlen, legfeljebb Apa és Anya eleinte találgatnak csak, hogy éppen most mi az, amit jelzek. De aztán majd megtanulják a jelzéseimet. Később meg én az övékét. Aztán lassan már el is tudjuk mondani egymásnak, mit is jelent ez: félni.
Érdekes, mennyi minden miatt tud aggódni, félni az ember. Apa és Anya fejében is megszületett egy csomó ilyen gondolat, mielőtt én megérkeztem hozzájuk, és tudattam velük, hogy: "Hahó, hiába minden, vagyok, aki vagyok!!!" :)
Apa például sokat gondolt arra, vajon szép leszek-e, Anya meg arra, vajon tudja-e majd anyai feladatait. Mindketten sokat gondoltak arra, egészséges leszek-e. Meg hogy jól csinálják-e majd. Meg hogy felismerem-e a hangjukat, meg szeretni fogom-e őket. Aztán rosszakat is álmodtak életről és halálról, meg beszélgettek arról, hogy egy életre szóló projektbe vágtak velem.
Szóval a lényeg: féltek vagy nem, aggódtak vagy nem, elképzeltek vagy nem, olyannak születtem, amilyennek én akartam. Most ezt választottam. Mert ha nem ilyen vagyok, hanem másmilyen, akkor talán nem fogadnak el? Dehogynem. Tudom, hogy így lett volna. Mert Apa és Anya is sokat tanulnak arról, amit úgy hívunk: Elfogadás.
Mit is jelenthet ez? Elfogadni a világot olyannak, amilyen. Elfogadni az embereket olyannak, amilyenek.
Dosztojevszkij egyik regényében van egy Szonja nevű lány. Ő édesapja temetése után tartott vacsorán látja, ahogy egy meghívott vendég ételt lop az asztalukról. A szegénytől a még szegényebb... Nem szól érte. Nem is mond semmit. A mostohaanyja azonban rárivall a vendégre, és jól kiosztja.
Az ember legtöbbször ilyen. Rárivalló... Csak azokkal barátkozunk és tartunk kapcsolatot, akikkel számunkra kényelmes. Mert a legkevesebbet kell belőlük "elfogadni", mert leginkább olyanok, mint amilyennek mi szeretnénk őket.
Pedig...
Jézus leült a vámszedővel, vagyis a mások számára tisztátalan emberrel enni... leprásokhoz ért... egy nem isteni származású emberrel kerszteltette meg magát... szóba állt a farizeusokkal is... még az "ellenség" katonájának sem mondott nemet, amikor az segítségért fordult hozzá...
Bizony. Ő szolgálta az embert, de nem volt szolgája az embernek. Épp olyan volt, mint a gyümölcshozó fák. Mindig a legjobbat akarta, mindenkinek. Amikor meghalt, feloldozást kért azokra, akik ezt tették vele...
Hááát... van mit tanulnunk. Vannak tulajdonságok az emberben, amik számunkra nem tetszők. De ha együtt vagyunk másokkal, például együtt élünk, együtt dolgozunk, együtt oldunk meg feladatokat, ott az a feladatunk, hogy a lehető legtöbbet kihozzuk egymásból. A félelmek és a kényelem erre nem alkalmasak. Az elfogadás pedig nem azt jelenti, hogy mindenki azt csinál, amit akar... Mert Jézus is kikergette a kufárokat a templomból. Mert vannak az embereknél magasabb szintű igazságok és elvek, amiben nem lehetünk akármilyenek. De csak az lehet "akármilyen", aki önző, tehát nem rendelte alá magát valami másnak. Például egy feladatnak, ami nem csak a saját érdeket szolgálja.
Ma annyian gyötrődnek a rosszul értelmezett önmegvalósításban (valakivé kell válnom). És olyan könnyen hiszik azt, hogy ezzel valamilyen igaz ügyet szolgálnak. De igaz ügy csak az lehet, ami másoknak jó, mert könnyebbséget hoz valamiben. Oldódást, megenyhülést, felismerést, sorsfordulatot. Az ember tettei ugyanis mindenképpen formálnak valamivé. Jóvá, rosszá, igazzá, hamissá, a lényeg, hogy formálnak. És hogy mihez kezdünk az életünkkel, és a megszerzett tudásunkkal?
Erre is van egy kedvenc történet Apától...

"A Mester megkérdezte három legkedvesebb tanítványát: Mit tennétek, ha hármótoknak lenne egyetlen szem almája? Az egyik azt mondta, most megenné, mert éhes. A Mester azt felelte, hogy egyetlen almától nem lakna jól, és ha igen, pár óra múlva ismét csak éhes lenne. A másik azt mondta, elosztaná igazságosan. A Mester mosolygott. Egyetlen almát elosztva senki nem lakik jól, legföljebb csak a pillanatnyi élvezet maradna örömnek, amivel nem sokra megy az ember. A harmadik azt mondta, odaadná a szegényeknek. „Ez már jobb egy kicsit – válaszolt a Mester –, bár nem az igazi, hiszen csak áthárítottad a felelősséget, ami az alma-probléma megoldásával nehezedik rád. A következőt kell tennetek: el kell a magokat ültetni, ha kihajt, ápolni, gondozni kell a fát, majd ha beérett, a termését felosztani, abból bőven jut mindenkinek, még újabb fák elültetésére is.”

A tanítványok elgondolkodtak, de csak azt látták, hogy ez igen nagy idő, és ezalatt nem ízlelhetik az almát. A Mester azt mondta: nagyon nagy idő... de a bölcsen érlelt, nem eltékozolt odaadás és szeretet kiapadhatatlan forrása a boldogságnak, és ha sajnáljuk rá az áldozatot és alázatos munkát, mi magunk is kiszáradunk, megférgesedünk."