Kiránduló
“Nem indulunk?”-szólt a hangya. – “Hosszú még az út!”
Menj előre, ami nekem egy lépéshossz, az neked
Fényév-távokat jelent.
Szája szélét fülig húzta utitársam, kacagott:
“Mi neked egy lépés, azzal én elérek csillagot,
s hátán elsuhanva hágom át a széles univerzumot.”
Nem nevettem, megijedtem, fogtam batyum, s futottam,
hangya mögött loholva egy csillagra kapaszkodtam,
s ő már suhant is tova,
lábunk alatt egy nappá szűkült a mindenség pora.
Lángcsóvája csillagunknak el se fáradt, ki se hűlt,
égi jéghegy tetejére, Isten olvadó tejére bút felejteni leült,
s míg a csurranó csodákat lomha ésszel föl se fogtam,
csillag röppent is tovább,
szelíden megmosolyogta fejem gyöngyös homlokát:
“Ó, ha tudnád, mily nagy ember vagy te ott lent,
égi útra sose vágynál!
De így szédülsz, mert a Világ oly hatalmas,
el se bírod!”
Tarisznyáját utitársam, a csöpp kis parányi hangya
felnyitotta – milyen bőség fakadt onnan, képzelni se mernétek,
elomló világok sora, bennük lélek oly temérdek,
megszámlálni semmi égi herkentyű se tudná tán,
napok, évek, örökkévalóság egymás hegyén-hátán,
szőtt soraik láthatatlan módon, mégis érthetőn,
csűr-csavarva, toldva-varrva, mindez jól összehabarva,
vég nélküli körfonatban mind a minddel összeér,
lehetetlen, hogy itt minden szó, gondolat
egymással ily békeséggel, egy burokban összefér!
“Vedd az emberek létszámát...” – tréfa lesz ez –
“...szorozd fel a legmagasabb számmal, amit elméd
még kimondani is alig bír, és a kapott végeredményt...”
– itt öntötte el arcomat szégyenkezve földi pír –
“...hogyha tudod, emeld négyzetre vagy köbre, vagy ahogyan akarod,
mit se számít – oszd nullával, ez a Végtelen képlete.”
Jót kacagtak mind a ketten,
észrevétlen megremegtem,
majd miután felébredtem,
elköszöntek tőlem illedelmesen,
s ment ki-ki a saját útján szorozni a Végtelent.
Este kicsit összehúztam ágyamon magam,
hogy odaférjen, aki akar, és hogy lássa, énmellettem
helye bőven van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése