Az egész emberi világ itt készül

A pocakban jó. Állandó 36 fokos vízben úszkáltam, és Anyával és Apával Anya pocakján keresztül tartottam a kapcsolatot. Jó sok időm volt gondolkodni, meg persze figyelni a kinti világot. Érzékeltem fényeket, de a legfőbb információforrások mégiscsak a zajok voltak, meg Anya érzelmi állapotai. Vannak zajok, amiket Anya sem szeret. Meg vannak, amiket ő igen, én meg nem. Sok zenét hallgattunk Apával, aki néha még Kalimbán is játszott nekem, ami azért esett nagyon jól, mert különös rezonanciákat keltett a pocakban, ezért olyan volt, mintha masszíroztak volna. Érdekes... az első érintések egyike így tulajdonképpen a zene volt.
Azt nagyon szerettem, amikor Anya megérintette a pocakját, a magzatvízen keresztül ez is ingerelte a bőrömet. Spirál, nyolcas és kör alakban játszadoztak az ujjaik, Apa meg imádott kergetni engem. Ha kitettem valahol valamim, rögtön megcsiklandozott, én meg helyezkedtem, igyekeztem elbújni előle, de valahol mindig kilátszottam. Ez nem fair. Próbált volna ő is olyan pózban kergetőzni!
Amikor Anya pocakjába kerültem, éppen próbálták Apával a Zabhegyező című darabot, Salinger regényéből. Ez januárban volt. A tavaszi időszakban játszottam vagy 60 előadást (Zabhegyező, Babó és Bigyó, Az ötös számú vágóhíd). Furcsa, keszekusza zaj-világ volt ez, Anya ezekre mindig egészen furcsán mozgott, de jólesett neki, hogy nem kellett leállnia, és csinálhatta tovább, amit szeret. Én is jól viselkedtem az előadásokra már nem gyötörtem Anyát hányingerrel.
Az egész színházazásban a legfantasztikusabb az volt, hogy Pápán az Augusztus 20-i műsorban Apa koncepciója szerint mi Anyával voltunk a remény a jövőre, József Attila Elégiáját szavaltuk. Igen, szavaltuk, mert Anya olyan sokszor elmondta otthon ezt a verset, mielőtt a műsorba kerültünk, hogy már kívülről fújtam én is.
Augusztusban Apa két tábort tartott a Teleszterion nevű csoportnak, és elég nyüzsgő volt a ház, tele mindig új hangulatokkal, és új emberi küzdéssel. Fáradtsággal, vitalitással, elkeseredettséggel, vidámsággal, és Anya felé jövő, mindig kedves hangokkal és kérdésekkel.
Aztán szeptemberben meghitt csend lett, nagyon együtt voltunk így hármasban, sokat olvastunk, mesét is (a legviccesebb szó az volt, hogy: Otromfotrom), meg verseket is, amiket meg azért szerettem, mert tele volt vidám ritmussal Anya pocakja. Apa is írt nekem, az egyiket nagyon szerettem. Idemásolom:

"Billeg-ballag a Csillag,
és nevet ő: De kicsiny vagy!
Ámde a Hold regulázza:
Megnő még keze-lába!"

Volt még egy kedvenc zajom, az pedig a Csend... Apával és Anyával többször voltam templomban, ahol mindkettőjüket valami furcsa meghittség, valami befelé figyelés, valami megnyugvás vette birtokba, és ez az állapot igazi csend volt.

Szerettem ezt az időszakot. Aztán egyre többször tettek ránk egy övet, amivel engem hallgatgattak, és akkor már én adtam le zajokat a világnak. Ott állítólag ezekből a zajokból tudták, én milyen vagyok, meg kapok-e levegőt, meg van-e táplálék, meg milyen ritmusban ver a szívem.
Azt mondták, rengeteget mozgok ahhoz képest, hogy nemsokára kint leszek. És egyre többször hallottam Apa és Anya szájából azt, hogy "Már nagyon várunk".
Így mire kibukkantam, tele volt a lelkem zajokkal, érzelmekkel, zenével, színházzal, versekkel és nagy-nagy szeretettel, mert Apától és Anyától azt tanultam, hogy a legfontosabb az, hogy egymással biztonságban legyünk. Ezt a biztonságot pedig nem adja meg semmi, amit az anyagi világ kitermel, nem lehet leemelni a Tesco polcáról, nem lehet kiszámolni a zsebből, nem lehet kapszulában kapni, nem lehet kérni az őrző-védő szolgálattól...
Mert ez a Szeretet. És én onnan jövök, ahol ez a dolog készül, és majd oda is megyek vissza. ha eljön az ideje. És ím a nagy titok: az egész emberi világ ott készül.