Az Életbatyu

Hát, elképesztően sokminden történik velünk itthon... Az én hasfájásom rendesen átírta Apa és Anya alvási szokásait. A jelmondat: Keveset, de szakaszosan!

Apával például az lett az egyik kedvenc programom, hogy hajnali négy körül, a reggeli etetés előtt kitelepszünk picit a konyhába, és amíg Anya alhat egy keveset még, Apa kávét főz, dolgozik laptopon (nem értem, mit lehet annyit ülni a képernyő előtt), én meg húzom a lóbőrt kb. hétig...

Imádom ám... Ja, és ez az egy szakasz van, amit hasfájás nélkül végigcsinálok... Apa bírja a gyűrődést, amúgy is mindig azt mondja, majd pihenünk eleget az Ítéletnapig... :)
Bár a fáradtság néha komisz is tud lenni - szegény Anya cumisterilizálás közben leforrázta a kezét...

...Apa meg sikeresen kipróbálta az új hőtartó bögréjét... egy kis forrásban lévő tea a nyelvnek... hmm... jobban oda kell figyelnem rájuk.

***

Egyébként Apa is és Anya is nagyon szeretnek nekem énekelni...

...bár Apa néha válogatás nélkül dobálja nótaötleteit, kicsit eklektikus a szerkesztési elve (Mátyás király rajzfilm főcímdal - Stand by me - Én elmentem a vásárba - Who let the dogs out...). De azt mondja, most egy ilyen világ van - az Ősi Rend helyett a Fraktálvilág rejtelmei a mérvadók.

***

Rengeteg látogatónk volt, amióta hazajöttünk.
Ez nagyon jó, mert úgy látom, egyrészt Apa és Anya sok emberrel tartja a kapcsolatot...
Másrészt azt is látom, hogy nyitva tartják a kapukat - ezt helyesen teszik, mert ugye a zárt ablakoknál befülled a levegő, a nyitott ablakoknál huzat van...

A nyitott ajtónak pedig varázsa van... mindenki megérzi, be kell-e jönnie rajta.

***

Erről jut eszembe... az Életbatyu. Olyanok vagyunk itt a Földön, mint a manó, amelyik rettenetesen kíváncsi, és azt hiszi, mindent, de mindent mag kell szereznie, amit lát, hall és érez. Ezért csinál magának egy feneketlen zsákot, és mindent belepotyogtat. Aztán egyszercsak azon kapja magát, hogy semmit nem talál, sőt! Nem is igazán tudja, mi van odabent, csak azt tudja, hogy néha egyik, néha másik holmija kibukkan a zsákból, mintha ő akarna az egyetlen tulajdona lenni, elnyomva a többi összeszedett kacatot.
Így vannak az emberek - leginkább a sérelmeikkel.

(A kép illusztráció... :) )

Mert hogyan élünk?
Hát mint a kismajom a nippek között - néha érdeklődőn, néha vadul csapkodón. Mert igen, mindenki megbánt másokat, akarva, akaratlan. Vannak olyanok, akik ezeket a "holmikat" nemcsak berakják a zsákba, hanem kitűzik a mellényükre, erősen együtt érezve saját magukkal, mély egyetértésben a megbántottság érzetével.
És hogy ez jogos, avagy jogtalan állapot-e, azt sajnos bizonyos idő távlatából már meg sem lehet állapítani. Pedig vannak, akik mindent megtesznek azért, hogy bebizonyítsák: a viszonyunk ott romlott meg, hogy...
De erre nincs már többé válasz.
A nagy kérdés azonban az, mivel töltjük meg az Életbatyunkat. Ha szétnézünk, nem találunk-e ott ilyen mellényre tűzhető kacatokat, vagy ha találunk, mit kezdünk velük? Mert bizony a batyu telik... az idő meg fogy.
Nem kell egymást megváltoztatni ahhoz, hogy szépnek tetsszünk egymás szemében. Egyszerűen csak élvezzük azt, hogy néha egymás mellett haladunk az úton. És ne kiabáljunk senkinek, hogy "azonnal állj meg", vagy hogy "gyere már"!
Én mindenesetre most nagyon élvezem, hogy együtt haladhatok Apával és Anyával... mint ezeken az első őszi sétás képeken... Kell ennél több?