Sajnálom, de kijött...

Napi beszélgetés... Feljebbvaló (F) és Én (É)...

F: Akkor a módosítással két év határozottra változik a munkaviszony, ennyit enged az előírás.

É: Rendben, és köszönöm. Annyit szeretnék még megtudni, van-e mód arra, hogy a kötelező nyelvvizsgámhoz leszervezett tanfolyamra feljárjak Veszprémbe.

F: …

É: Az útiköltségre kérnék támogatást, heti egyszeri autóút, így visszaérek a kötelező óráimra.

F: Megvizsgáltuk az ügyet, de sajnos nincs rá mód, hogy finanszírozzuk.

É: Részben sem?

F: Nincs rá mód.

É: Egyetlen autóút egy héten Pápa-Veszprém vonalon.

F: Most mondtam el, milyen nagyok a hiányok.

É: Értem. Ez esetben viszont muszáj végiggondolnom, mert jelenlegi helyzetünkben ez a havi 12.000 Ft nagy kiesés, tekintve hogy a párom egyetemistaként ment el szülni, tehát GYES-t igen, de GYED-et nem kaptunk. Így amit ketten hazaviszünk, az 138.000 Ft havonta, és sajnos olyan helyzetben vagyunk, hogy saját ingatlan híján albérletbe kényszerülünk, ami ugye nem kis fix kiadás havonta, ha nem akarunk munkásszállón lakni.

F: De hát hogy mehettetek bele ilyenbe?

É: Mibe?

F: Hogy lehettetek ilyen felelőtlenek?

É: Hogy?

F: Gyereket nem szül csak úgy az ember. Ahhoz egzisztencia kell, meg kell teremteni a biztos hátteret... Ez nem így megy!

É: …

F: Vagy nem?

É: Az ilyen elvek miatt szülnek harmincon túl a nők, ami már biológiailag sem feltétlenül a legegészségesebb kor. Háborúban is születnek gyerekek. És talán Lázár Jánosnak van igaza, hogy mindenki ahhoz képest érjen el valamit, ahová született, bár én anyagi helyzetünk ellenére is úgy gondolom, igenis elértem valamit, amit egyszer valahol biztosan kamatoztathatok majd. De ami ehhez tartozik... 30 éve apám is így élt, hogy nem volt semmije a két gyerekén kívül. Most mi is így élünk. És csak remélni tudom, hogy a kislányunk majd ügyesebb lesz, vagy rámosolyog a szerencse. Egy biztos. Ha most, 1500 Ft-tal a zsebemben kellene elkövetnem ugyanezt a baklövést, hát újra megtenném.

Beszélgetés vége.

Tudod, mi van? Ezt nem biztos, hogy így ki akartam volna adni magamból, de hogy is mondjam... nem tudom udvariasabban... szóval nekem senki ne mondja meg, hogyan éljek, és pláne ne nevezze felelőtlenségnek azt a hatalmas csodát, amit mi Hanna Mikoltnak hívunk. Mert ez a családi vállalásunk. És nem magunknak kérek alamizsnát, hanem azért, hogy tovább dolgozhassak abban a körben, amiben eddig azt hittem, érdemes. Mert hogy is van ez? És most füleljen, kedves F! És te is olvasd majd el, kicsi Hannánk!

Újságkihordóként dolgozó (egyébként nővér anyuka), és táviratkézbesítőként loholó (egyébként autószerelő mesterlevéllel rendelkező) apuka gyermekeként láttam meg a napvilágot. Két és fél évvel később egy húgom is született. Ajkán éltünk, egyszobás lakásban. Édesanyám 1986-ban (hat éves voltam) meghalt. Édesapám betegen, rokkant nyugdíjasként nevelt fel bennünket. Az iskolában több hozzám hasonló renitenssel együtt számtalanszor hallottam, hogy „belőled úgyse lesz senki”, meg hogy „már megint veletek van a baj”. Aztán jött egy magyartanár, aki nem nézett hülyének, és próbált hinni bennem. Bizalmatlan voltam, így nem mindig teljesítettem a rám rótt elvárásokat. Később jött egy Lázár Péter nevű ember, aki színjátszó kört szervezett, és csatlakoztam. Azért, hogy színész legyek? Dehogy. Azért, mert úgy szólított meg, mint egyenrangú partnert. Mert megtanította a közös játék örömét, és azt, hogy produktumot létrehozni, azt másoknak is megmutatni örömteli dolog. Az pedig, hogy nevettetni is tudsz, egyenesen adomány. Mindez csak mellékes dolog volt, mert a legfontosabb az volt, hogy megtanultam hinni és bízni magamban. Játszva.

Ahogy régi ismerőseimtől tudom, akaratos, égetnivaló gyerek voltam. Hármas átlaggal. Aztán kereskedelmibe mentem, olyan helyre, ahol a helyi teszt döntött arról, kit vesznek oda. És leérettségiztem. A magyart leszámítva (az azért jeles volt már akkor is) hármas átlaggal. Aztán nem mentem továbbtanulni, mert drága volt a továbbtanulás. Legalábbis nekünk. Így végigbüféztem két nyarat a Balaton partján. Jó volt, buli volt, mégis úgy éreztem, hiányzik valami. Aztán 1999-ben, már egy ajkai kiskereskedés alkalmazottjaként visszacsatlakoztam egy ajkai diákszínpadhoz, azt Pataki András vezette. Azért, mert színész akartam lenni? Nem. Azért, mert már hiányzott az a közös együtt munkálkodás, amit csak egy közösség tagjaként érez meg az ember. Ez persze a bolti elvárások rovására ment, így nem konfliktusmentesen, de felhagytam a kereskedői tevékenységgel, és a kötetlenebb, de kevesebb pénzzel is járó hírlapkézbesítés felé vettem az irányt. És akkor jött a lehetőség – menjek el Magyarpolányba, van ott egy gyerekcsapat, vegyem át őket. Jó, mondtam, de azt hogyan kell? És beírattak egy 120 órás drámapedagógiai tanfolyamra, ahol megismertem Takács Gábort (ő volt a tanfolyam vezetője), Pintér Rozit, Kiss Gyurit, később Szauder Eriket, Kaposi Lászlót, Előd Nórát – csupa olyan embert, aki valami egészen mást képviselt, mint amivel addig találkoztam. Szabadabbnak, közvetlenebbnek éreztem őket, mint bárki mást addig.

És elkezdtem a magyarpolányi munkát. Nem kellett hozzá más, mint az akkreditált képzés. Megcsináltam. Azóta kétszer is végigcsináltam a 60 órás Tánc és dráma kurzust, saját költségemen, és számtalan drámás továbbképzésen vettem részt, saját költségemen!!!

Aztán jött a hír – mostantól nem elég a 120 órás papír ahhoz, hogy ebből éljek, ezért pedagógusi és/vagy szakirányú felsőfokú képesítést kell szereznem. Szerencsére jött a diákhitel, és úgy gondoltam, belevágok. Édesapám már nem láthatott bevonulni az egyetem kapuján, azon a nyáron, 2002 nyarán meghalt. Én pedig albérletbe költöztem. Két helyen is dolgoztam – színháznál és a magyarpolányi iskolában, de nem úsztam meg a diákhitelt. Egyetemi éveim során újra megalapítottam az egyetemi színpadot, és szerveztem egy saját színházi csoportot – ez lett a Teleszterion Színházi Műhely. Nyelvi képzésen nem tudtam részt venni (néhány alkalmat leszámítva), mert nem fért bele. Nem csak az időbe, a szellemi leterheltségbe sem. A szakmámmal akartam foglalkozni, és ahhoz, hogy ott teljesítsek, azt bizony művelni kellett. Én még abból a generációból jövök, akinek a nyakára kék nyakkendőt még kötöttek, pirosat már nem. Oroszt már nem tanultunk, más idegen nyelvet még nem nagyon lehetett. A német azért ment a kereskedelmiben és a Balatonon is. No mindegy.

Bécsy Tamás olyan hatást tett rám színházzal, tudással, szakmai elhivatottsággal kapcsolatban, amilyet azóta se senki! Miért? Mert megtanította, hogy a színházat szeretni kell. És csinálni kell. És gondolkodni kell róla. A színházért? Francokat. Azért, hogy a világról tanuljunk. Hogy a társadalomról tanuljunk. Hogy az emberről tanuljunk. Azért, hogy emberséget tanuljunk. Az egyetemi színpadot ő segítette elindulni. Meg az oktatói, akik akkor őt körülvették. Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád, Kiss Gabriella, Nagy András és még sokan mások. És mi úgy szívtuk magunkba az európai emberhez méltó nyitottság kultúráját, mint a szivacs. Már aki engedte. Én biztosan.

És az egyetemen még ott volt a magyar tanszék. Kovács Árpád és oktatógárdája elképesztő nyitottsággal állt mindenhez, ami irodalom, és mindenhez, ami világ. És tanultam. Rengeteget. És sokkal kevesebbet, mint szerettem volna. Mert a tudás olyan, mint egy kör. Mennél nagyobb a benne lévő ismert tartomány, a körvonala annál nagyobb felületen érintkezik azzal, amit nem tudunk. Azért lett egy országos harmadik helyezést elért TDK-munkám, és színházi munkáink is sikeresek voltak, számtalan fesztivált nyertünk diákokkal és egyetemistákkal egyaránt. De nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy oktatói tevékenységemet soha nem hagytam abba. Akkor sem, amikor nem járt semmilyen bérezéssel. Mert hittem abban, hogy ha majd sikerül befejeznem az egyetemet, ebben perspektíva lesz.

Befejeztem az egyetemet. Nálam sokkal okosabb emberek is vannak, de az biztos, hogy a szigorlataim nem a pad alól kétségbeesetten összekotort cetlikötegek alapján íródtak, és egyetlen vizsgám se a kávézni távozó tanár üres irodájából összetelefonált adatokból lett meg. Na jó, a posztmodernt nem értettem, és ha olvastam, se tudtam róla beszélni. Mert valami taszított benne, vagy éretlen voltam hozzá. Majd egyszer újratanulom.

Egyetem után rögtön belevetettem magam a munkába, elkezdtem szervezni a Magyarpolányi Művészeti Iskola drámás szekciójának életét. És gyarapodni kezdtünk. És olyanokban is bíztam, akikben más nem, talán még önmaguk sem. Így aztán lettek oktatótársaim. Az albérlet albérlet maradt, a diákhitelt törleszteni kellett, az állandó mobil- és internetköltség mellé becsúszott egy kis szívritmusszabályozó gyógyszer-költség is (mert ilyen a jó tanár – mindent a szívére vesz). De épült valami. Aztán a sok-sok színházi munka és kiadás mellett csak nem jutott idő arra a középfokú angolra és arra az alapfokú németre. Úgy haladtam, haladok most is, ahogy otthon, önerőből és on-line ez megy nekem. De közben rendeztem minden évben 6-7 előadást, táborokat tartottam, és küzdöttem az egyesületünk fenntartásáért.

Aztán hogy-hogy nem, megérkezett közénk a mi kislányunk. Kellett-e tervezni? Szerintem ha látnád, mekkora akarata van, nem csodálkoznál rajta, hogy itt van. Így még több lett a kiadás, és nem lett több a családi bevételünk. Maradt a sok munka és a nyelvvizsgavegetáció. De dolgoztam, mert biztosítva volt a lehetőség egy önkormányzat által.

És jött a KLIK (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ). Mert rendet kell tenni a szakmában. Osztom. A rend fontos. És hiszem. És elhittem, hogy ez így jó is lesz. És most kaptam két év haladékot, határozatlanról határozott idejű szerződésre minősítve a megbízásomat. Elfogadtam, és örültem a lehetőségnek. Ha határidő van, talán lelkesebben szedem majd a csülkeimet. És elkezdhetek járni tanfolyamra, Veszprémbe. Jó lesz visszatérni oda, ahonnan indultam. A diákhitel azóta 10.000 Ft, miután januártól megduplázták a törlesztőrészletet, gondolván, hogy most már többet keresek. Nem baj. Heti egy autóút biztosan támogatható. Elvégre arról szól, hogy megmaradjak.

Elfogadom, hogy nincs pénz. Elfogadom, hogy a magyarországi törvények szerint csak úgy dolgozhatok tovább, ha megvannak a nyelvvizsgákról szóló papírok. Elfogadom, hogy erre csak haladékot kapok. ÉS EZZEL SEMMI BAJOM NINCS, HÁLÁS IS VAGYOK ÉRTE!!!

De azt...

Azt nem fogadom el, hogy bárki is arról tartson kioktatást, lehet-e gyereket vállalni olyanoknak, mint amilyen én magam is vagyok így, harminchat évesen.

Nem a családomnak kértem támogatást. A családomra jut most is, de sőt, a családomnak szükséges dolgokat akkor is előteremtem, ha ezer zsivány áll az utamba. A támogatást a képzésre kértem, hogy amit 13 éve építek, és amiért belevetettem magamat a mindig másfajta kötelezően előírt képzésekbe, az ne vesszen el nyomtalanul.

Így, konyhaszintű angol és német nyelvtudással a tavalyi évben 50 gyerekkel 7 előadásom került rangos országos fesztiválokra. Ebből öt Arany minősítést kapott valamilyen szakmai fórumon. (Kinek jelent ez valamit, kinek nem, akkor is ezt adták... ha kevesebbet kaptunk volna, akkor is soknak gondolnám.) A hosszú hétvégéket, a hosszított próbákat, a fesztiválon töltött időt, a táborokat beleszámítva dupla annyi órában dolgoztam velük, mint amennyit a munkaköri leírásom kötelezővé tesz. Két nagy nemzeti ünnepkört koordináltam iskolai és városi szinten. Az évet egy 350 gyereket megmozgató Szigeti veszedelemmel zártam. Folyamatosan dolgoztam a nyáron két nagy projekttel, és sokadik éve tartottam idén is ingyen tábort diákjainknak.

És csöndben maradtam volna, ha nem mondja valaki azt, hogy felelőtlenség ilyen anyagi körülmények között gyermeket vállalni. Hozzáteszem, magunkat magyarnak, jó magyarnak valló, hazánkat szerető állampolgárok vagyunk, akik felváltva altatják gyermeküket, és még imádkozni is megtanítják. Arról végképp nem tehetünk, hogy évente változik, mihez mit kötelező tudni, hogy a bologna-rendszer nálunk is bebukik, hogy a tandíjak és az OKJ-s képzések rendszere miatt gyorsan szakmához kellene még jutni, hogy az állami apanázs kifelejti a „hálás vagyok, hogy szültél Magyarországnak egy gyereket” programból a fiatal anyákat és hogy nincs az a hitelprogram, ahová becsatlakozhatnánk saját lakásért ácsingózva. Tudod, mindezzel nincs is semmi bajom, mert ilyen nehézségek máshol is vannak. De a családomat felelőtlenségnek még maga az Atyaúristen sem nevezheti. Bár talán ő az egyetlen, aki ebben a kaotikus, köpködő világban megérti ezt az értékrendet. A család rendjét.

Ha meghurcolnak ezért a kifakadásért, azért fogok örülni, mert engem fog igazolni – mások jobban tudják, mit és hogyan kell(ene) tenned, mit kell(ene) csinálnod, te pedig tégy úgy, mint a kenyér a mesében: tűrj. Ha békén hagynak, örülni fogok, mert csendben végezhetem a dolgomat, amíg hagyják. De az is lehet, hogy csak egyszerűen elnézést kellene kérni egy megalázó megjegyzésért. És hogy ez politika-e? A legkevésbé sem. Ez emberség. Amiről már így, harminchat évesen is tudnék leckéket adni.