No végre... Eljött a Nagy Bejegyzés! :) Igen, igen, igen... Words, words, words... Hát persze, hogy színházi pályafutásomról fogok írni! :)
Hol is kezdjem... Hát persze, az elején. Az úgy volt, hogy 2011. januárjában Apa és Anya Balatonalmádiba jártak, megkezdték a Zabhegyező című előadás próbáit. Bizony, én akkor, a számolás alapján a próba első napjaiban döntöttem úgy, hogy odaköltözöm Anya pocakjába. Bárki megkérdezheti, miért megyek egy olyan helyre, ahol semmi nincs, ami a mai "normális"társadalom számára kötelező. Apa és Anya nem gazdagok. Igaz, hogy Apának tíz éve abból van egzisztenciája, amivel foglalkozik, de ez a társadalom egyes tagjainak szemében "nem egy biztos" talaj. És nincs lakásuk. Albérletben lakunk. Ők még vándor életmódot folytatnak. Most Pápán élnek, de mindent a színházi dolgaiktól és lehetőségeiktől tettek függővé. Nincs autójuk. Nem polgári berendezkedésű az albérletük, mert például az egyik szoba próbateremként funkcionál, balettszőnyeggel, meg mindenféle eszközzel, amik tréningekhez kellenek.
Meg vannak díszletek a garázsban. Meg képesek egy hétre akár sátorba is költözni azért, hogy színjátszó tábort tartsanak, vagy hogy egy próbafolyamatban részt vegyenek. És nyáron nálunk volt a Teleszterion szokásos alkotótábora, és volt, hogy tizenketten laktunk itt. És azóta is sokszor vagyunk sokan. Szóval mások szerint akár furcsák is lehetnek. Nekem meg valamiért ők lettek a kiválasztottjaim!
Mert az emberek ebben az országban ötven éve tanulják az elégedetlenkedést, a közösségektől való elszeparálódást, az egyén önmagába zárását, és azt, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha mindenünk megvan, de persze az ország 70 százalékának nincs meg mindene, sőt! Legyünk hát boldogtalanok? Hát csak azért sem!
Mert én Anya pocakjában végigcsináltam a próbaidőszakot. Aztán játszottunk több, mint ötven Zabhegyezőt a tavasz során Pápán. És belátogattunk a nyári tréningekre is. És a pápai augusztus 20-i városi ünnepi műsorban Anya József Attila Elégia című versét szavalta a műsor záró verseként, ő szimbolizálta a jövőt, vagyis egy új "Máriát", a Megváltóval a pocakjában (no, ez komoly szerep, ugye?).
Aztán megszülettem. És 2012. január 28án földi életemben először léptem igazi deszkák közé, a pápai Jókai Mór Művelődési Központ színháztermében. Na jó, nem én léptem, úgy vittek, mert járni még nem tudok. De az előadásra és a próbára néha így is kritikusan reagáltam ám!
És aztán Anya februárban már újra játszotta a Zabhegyezőt a többiekkel a Petőfi Színház bérletes előadásai között, Veszprémben, a Latinovits Játékszínben. Ekkor a színészházban laktunk.
Amíg Anya játszott, addig Apa vigyázott rám, vagy egy-egy összpróbánál a rendezőasszisztens, Móni viccelődött velem az öltözőben. Ott néha el is aludtam.
Hát, az igazság az, hogy hihetetlenül vidám dolgok ezek. A Teleszterionos tagokkal tök jól elvagyok, nagyon jó emberek. Küzdenek, és ez tetszik.
És a színházi lét igen különleges ebben a formában, még akkor is, ha sokak szerint "ez nem rendes színház". De bárcsak akarna vagy merne mindenki egy kicsit többet látni belőle. :) Nem tudom még, miben leszek igazán kreatív, színház, zene, képzőművészet, avagy matematika - ezt még Apa és Anya sem tudják. De most a színház kulisszái mögött kalandoztam kicsit, és nemsokára jön Anya alkotói műhelye... (folyt köv.)
Addig az alábbi fotókon megtekinthető, hogyan csinálok én színházat, itt most éppen a Forrás Színház ifjú gárdájának... :D
Hol is kezdjem... Hát persze, az elején. Az úgy volt, hogy 2011. januárjában Apa és Anya Balatonalmádiba jártak, megkezdték a Zabhegyező című előadás próbáit. Bizony, én akkor, a számolás alapján a próba első napjaiban döntöttem úgy, hogy odaköltözöm Anya pocakjába. Bárki megkérdezheti, miért megyek egy olyan helyre, ahol semmi nincs, ami a mai "normális"társadalom számára kötelező. Apa és Anya nem gazdagok. Igaz, hogy Apának tíz éve abból van egzisztenciája, amivel foglalkozik, de ez a társadalom egyes tagjainak szemében "nem egy biztos" talaj. És nincs lakásuk. Albérletben lakunk. Ők még vándor életmódot folytatnak. Most Pápán élnek, de mindent a színházi dolgaiktól és lehetőségeiktől tettek függővé. Nincs autójuk. Nem polgári berendezkedésű az albérletük, mert például az egyik szoba próbateremként funkcionál, balettszőnyeggel, meg mindenféle eszközzel, amik tréningekhez kellenek.
Meg vannak díszletek a garázsban. Meg képesek egy hétre akár sátorba is költözni azért, hogy színjátszó tábort tartsanak, vagy hogy egy próbafolyamatban részt vegyenek. És nyáron nálunk volt a Teleszterion szokásos alkotótábora, és volt, hogy tizenketten laktunk itt. És azóta is sokszor vagyunk sokan. Szóval mások szerint akár furcsák is lehetnek. Nekem meg valamiért ők lettek a kiválasztottjaim!
Mert az emberek ebben az országban ötven éve tanulják az elégedetlenkedést, a közösségektől való elszeparálódást, az egyén önmagába zárását, és azt, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha mindenünk megvan, de persze az ország 70 százalékának nincs meg mindene, sőt! Legyünk hát boldogtalanok? Hát csak azért sem!
Mert én Anya pocakjában végigcsináltam a próbaidőszakot. Aztán játszottunk több, mint ötven Zabhegyezőt a tavasz során Pápán. És belátogattunk a nyári tréningekre is. És a pápai augusztus 20-i városi ünnepi műsorban Anya József Attila Elégia című versét szavalta a műsor záró verseként, ő szimbolizálta a jövőt, vagyis egy új "Máriát", a Megváltóval a pocakjában (no, ez komoly szerep, ugye?).
Aztán megszülettem. És 2012. január 28án földi életemben először léptem igazi deszkák közé, a pápai Jókai Mór Művelődési Központ színháztermében. Na jó, nem én léptem, úgy vittek, mert járni még nem tudok. De az előadásra és a próbára néha így is kritikusan reagáltam ám!
És aztán Anya februárban már újra játszotta a Zabhegyezőt a többiekkel a Petőfi Színház bérletes előadásai között, Veszprémben, a Latinovits Játékszínben. Ekkor a színészházban laktunk.
Amíg Anya játszott, addig Apa vigyázott rám, vagy egy-egy összpróbánál a rendezőasszisztens, Móni viccelődött velem az öltözőben. Ott néha el is aludtam.
Hát, az igazság az, hogy hihetetlenül vidám dolgok ezek. A Teleszterionos tagokkal tök jól elvagyok, nagyon jó emberek. Küzdenek, és ez tetszik.
És a színházi lét igen különleges ebben a formában, még akkor is, ha sokak szerint "ez nem rendes színház". De bárcsak akarna vagy merne mindenki egy kicsit többet látni belőle. :) Nem tudom még, miben leszek igazán kreatív, színház, zene, képzőművészet, avagy matematika - ezt még Apa és Anya sem tudják. De most a színház kulisszái mögött kalandoztam kicsit, és nemsokára jön Anya alkotói műhelye... (folyt köv.)
Addig az alábbi fotókon megtekinthető, hogyan csinálok én színházat, itt most éppen a Forrás Színház ifjú gárdájának... :D
