Amikor én Anya pocakjában volta, Apa és Anya sokat beszélgettek arról, milyennek kell lennie egy jó szülőnek. Aztán persze tudták jól, hogy a gyakorlatban minden annyira más lesz. Végül néhány alapelvnél maradtak, és azt a módszert választották, hogy figyelik a reakcióimat. Altatásnál is, etetésnél is, játéknál is, mozgásnál is. Azt hiszem, szaknyelven úgy mondják, hogy igény szerint csinálunk mindent. Ennek én nagyon örülök, mert Apa nem dögönyöz tovább, mint ameddig nekem jólesik, Anya nem töm meg csak azért, hogy egész éjjel jól aludjak, és a hintában sem kell jól éreznem magam, ha nem akarom. :D
Apa és Anya a sok alapelv közül egy nagyon fontosat mindenképpen, tűzön-vízen visznek. Ez a mozgásfejlődésemmel kapcsolatos.
Életünk 100%-ban mozgás-alapú. Ennek, ha úgy tetszik filozófiája van. Idő ott adódik, ahol mozgás van, a mozgás pedig változást jelent - mindig az Újat a Régi ellenében. Dobog a szívünk, dolgozik bennünk az egyensúlyérzék, áramlik a vérünk, születnek a sejtjeink. Csupa-csupa ciklikusság, körforgás, visszatérő ritmus. Hát éppen ezért az Élet feltétele az, hogy megmozduljunk.
Amikor Anya pocakjában laktam, sokat mozgolódtam. Még a születésem előtti napokban is járt kezem-lábam, és azóta se állok le. Anya még mozgástrén8ingen is részt vett ezalatt az idő alatt. Meg néha otthon megtáncoltatták egymást és engem, csak úgy, vidáman, összeölelkezőn. Ekkor még én voltam a láthatatlan harmadik.
Aztán megszülettem. A legérdekesebb az volt, hogy az ujjaimat rögtön nagyon sokmindenre kezdtem finoman használni, Apa meg is van róla győződve, hogy ez az egyik fontos jel, ami arról tudósít, mi mindent kell figyeljenek majd, ha meg akarnak ismerni. Hamar meg is fogtam az első tárgyat, sőt, szinte rögtön két kézzel játszottam két különböző játékkal. Apa szerint ezt fontos tovább figyelni.
Ilyen voltam, amikor hazahoztak! XD
A mozgás stimulálja az idegrendszert, fejleszti a már meglévő és a még ki nem alakult izomzatot, ízületeket erősít, de ami a legfontosabb: segít megtapasztalni a világot és saját magunk jelenlétét a világban. Ezért nagyon jó, ha minél nagyobb tér áll rendelkezésre a mindennapi játékainkhoz.
Kaptam egy nagy szobát, ami igazából olyan, mint egy nagy foglalkoztató szoba. Már külön alszanak Anyáék, csak akkor jönnek át hozzám, ha felsírok este. (Én persze szeretem, ha ott vannak, ezért néha többször is becsalom magamhoz őket...) A napokban meg csinálnak nekem egy igazi extrém babajátszósarkot, már alig várom, hogy tudósíthassak arról is, milyen lett!
Az egyik nagyon fontos dolog, hogy Apa és Anya NEM segítenek bizonyos mozgások kivitelezésében. Amit nagyon nem szeretnek, ha valaki "Jár a baba jár-t" játszik a gyerekkel, velem nem is engedik ezt senkinek. Pedig már állok, ha kapaszkodom, de saját magam húztam fel magamat az ágy mellett, és kezdtem gyakorolni ezt a képességet. És már araszolok is az ágyba kapaszkodva, de ők soha nem járatnak engem.
Ennek örülök, mert magamnak kell ügyessé válnom a járáshoz is, nem pedig a bébikomp mint babamankó segítségével. Ugyanis ha meglesznek a megfelelő alapjaim (izomzat, ízület, koordináció), akkor magamtól ügyesedem majd, és 100%-ban én leszek a mozdulatomban!
A mozgás erőltetett előrehozása ugyanis több kárt hoz, mint amennyi hasznot hoz. Gondoljunk csak bele. Ha valaki szaltózni akar, de nem esik át a bukfenc, a fejenállás, a kézen átfordulás fázisain, hanem rögtön pörögni akar a levegőben, akkor annyi rossz fizikai tapasztalat kerülhet az izommemóriába, amennyit néha egy élet is elég kipucolni onnan. Van, hogy valakinek sikerül, és megy, de ez inkább csak a véletlen, vagy a nagyon ritka adottság eredménye lehet. Például ezért van, hogy Apa nem hagyja a diákjait egy-egy feladat elvégzése után "rossz" emlékkel hazamenni a próbáról, nehogy a negatív tapasztalat rögzüljön.
El kell jutnunk egy-egy új képesség megtapasztalásáig, de önállóan. Az például jó és vidám dolog, ha láthatom, hogy ők mi mindent csinálnak. Apa néha kézen áll, meg fejen áll, olykor jumpstyle-ugrabugrát rendez nekem, Anya gyakorolja a hastánc-mozdulatokat, és mindketten játszanak velem. Sokszor csak fekszenek a szőnyegen, és azt csinálják, amit én. Ők is utánoznak engem, és ez nagyon vicces - úgy látszik, én is tudok nekik tanítani egy csomóféle mozgást. Így a fejlesztés kölcsönös!
Érdekes tárgyakat raknak olyan helyre, ahol még nem levadászható számomra, de ki fogom találni, hogy jutok el oda... :)
Ha elborulok, nem kapdosnak fel sírva-remegve, hogy uramisten, minden rendben van-e, nem vígasztalnak rögtön ölelgetéssel meg puszilgatással, de ott vannak, és ha sírok, akkor azért megsimogatnak, de mindig nevetni igyekeznek, én meg átlag négy másodperc alatt rájövök, hogy az ilyen borulásoknak legtöbbször "nagyobb a füstje, mint a lángja".
Azt is szeretem, hogy engedik, hogy kísérletezzem. Apa mesélte, hogy egyszer a játszótéren ezt mondta egy anyuka a kisfiának, aki felmászott a padra: "Jól, van, majd meglátod, leesel, és ripityára töröd a gerincedet meg a nyakcsigolyádat...". Hát Apa nagyon kivolt ettől, mert szerinte az ilyen beszólásoktól csak kudarckerülést tanulhat az ember, nem óvatosságot.
Persze Apa sokat dögönyöz engem, néha megforgat a levegőben, azt sem tudom, hol áll a szoba, de jókat kacagok ilyenkor. És amióta kapaszkodva álldigálok, mindig megmászom az Apa-hegyet, meg az Anya-hegyet, és már simán átjutok rajtuk.
Sőt, tegnap óta emelgetem a lábam, hogy fel tudjak mászni az ágyra. Hát hajrá!
Anyáék most szereztek be egy remek tollasütő-szettet, alig várják, hogy mehessenek velem a parkba piknikezni, meg tollaslabdázni. És persze vár minket a strand is, rengeteg vízzel meg pancsolással!
De addig is szétnézek kicsit, amíg nem vesznek észre! :)
