Hazaérkezésem szombaton volt, október 29-én. Apa jött értünk, és taxival mentünk haza. Apa egész héten csak egyszer látott, és még meg sem érintett szinte, de hazafelé együtt utaztunk hátul, és nagyon fura volt. Hirtelen szagok, hangok, hőmérséklet-ingadozás csapott meg, új élmények hatalmas arzenáljával ostromolva békésen szuszogó életemet a pólyában. Ez hát a világ hétköznapi oldala... Sebaj, gondoltam, hamarosan meglátom, milyen lesz otthon.
Mint kiderült, Apa hősiesen küzdött értünk. Nincs jogsija, úgyhogy naponta többször biciklizett be hozzánk, ellátva Anyát mindenféle jóval, majd otthon nyakig ásta magát a takarítanivalóba. Meg babasarkot csinált. Meg Anyának polcokat, amikhez hátizsákban hozott minden faanyagot - csak úgy dudált rá a fél világ, mert három méteres óriás volt a biciklin.
Aztán hazaérkeztünk. Egészen más volt otthon. Anya hirtelen nagyon vidám lett, egész nap nevetgéltek Apával, én meg alig győztem kiabálni nekik, hogy "Hahó!!! Nekem is mondjátok el, én is éhes vagyok, tessék már rám nézni minden percben!!!"
Aztán persze lassan megszoktam, hogy hárman vagyunk, osztozunk egymáson, de én ezt csak úgy vagyok hajlandó csinálni, hogy néha magukra hagyom őket, és alszom egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit, mert egyébként meg tökre jó itt velük. Leginkább azt szeretem, amikor Anyával lehetek... Én vagyok az első kisbabája. Olyan kedvesen szól hozzám, mindig mesél, meg elmondja, hogy éppen mit csinál velem - lassan már jobban tudom, mi is az a parafinolaj, meg köldökcsonk, meg hogy régen a textilpelenkákat hogyan mosták a falusi asszonyok, meg hogy milyen nehéz lehetett, ha egy megejtett cselédlánynak született gyermeke, és az öröm mellé az állandó félelem és kiszolgáltatottság is beköltözött egy anya szívébe. De hála Istennek, most nekünk nem kell félnünk, mert Apa is és Anya is nagyon igyekszenek, Apa háromszor annyit dolgozik, Anya meg most minden idejét nekem szánja, mielőtt újra tanulni kezdene mesterképzésen.
Azt szokás mondani, hogy manapság az a biztonságos, ha a fiatalok előbb egzisztenciát teremtenek, karriert építenek, jól megszereznek mindent, és utána vállalnak gyereket. Mintha minden az anyagiakon múlna. Persze az is nagyon fontos, de ha csak így lehetne babát vállalni, akkor igen hamar úgy járnánk, mint a dinoszauruszok.
Az élet nem túlélés, hanem feladatok sorozata. Soha nem tudjuk, milyen akadályt miért gördít elénk Isten. Nem az a feladatunk, hogy a miértekre keressük a választ, hanem az, hogy megtaláljuk a feladatban a tanulnivalót. Azért vannak a feladatok az életben, hogy jobbá legyünk általuk. Még a nehézségeket sem foghatjuk fel felelőtlenségként, vagy valami kívülről jövő büntetésként. Az a dzsungelharcos feladata. Én inkább itt vagyok, örülök az életnek, annyira, hogy már az első itthoni napon többször rámosolyogtam Apára is és Anyára is. Hihetetlen, de ennyi elég volt, hogy ők is örüljenek.
Mint kiderült, Apa hősiesen küzdött értünk. Nincs jogsija, úgyhogy naponta többször biciklizett be hozzánk, ellátva Anyát mindenféle jóval, majd otthon nyakig ásta magát a takarítanivalóba. Meg babasarkot csinált. Meg Anyának polcokat, amikhez hátizsákban hozott minden faanyagot - csak úgy dudált rá a fél világ, mert három méteres óriás volt a biciklin.
Aztán hazaérkeztünk. Egészen más volt otthon. Anya hirtelen nagyon vidám lett, egész nap nevetgéltek Apával, én meg alig győztem kiabálni nekik, hogy "Hahó!!! Nekem is mondjátok el, én is éhes vagyok, tessék már rám nézni minden percben!!!"
Aztán persze lassan megszoktam, hogy hárman vagyunk, osztozunk egymáson, de én ezt csak úgy vagyok hajlandó csinálni, hogy néha magukra hagyom őket, és alszom egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit, mert egyébként meg tökre jó itt velük. Leginkább azt szeretem, amikor Anyával lehetek... Én vagyok az első kisbabája. Olyan kedvesen szól hozzám, mindig mesél, meg elmondja, hogy éppen mit csinál velem - lassan már jobban tudom, mi is az a parafinolaj, meg köldökcsonk, meg hogy régen a textilpelenkákat hogyan mosták a falusi asszonyok, meg hogy milyen nehéz lehetett, ha egy megejtett cselédlánynak született gyermeke, és az öröm mellé az állandó félelem és kiszolgáltatottság is beköltözött egy anya szívébe. De hála Istennek, most nekünk nem kell félnünk, mert Apa is és Anya is nagyon igyekszenek, Apa háromszor annyit dolgozik, Anya meg most minden idejét nekem szánja, mielőtt újra tanulni kezdene mesterképzésen.
Azt szokás mondani, hogy manapság az a biztonságos, ha a fiatalok előbb egzisztenciát teremtenek, karriert építenek, jól megszereznek mindent, és utána vállalnak gyereket. Mintha minden az anyagiakon múlna. Persze az is nagyon fontos, de ha csak így lehetne babát vállalni, akkor igen hamar úgy járnánk, mint a dinoszauruszok.
Az élet nem túlélés, hanem feladatok sorozata. Soha nem tudjuk, milyen akadályt miért gördít elénk Isten. Nem az a feladatunk, hogy a miértekre keressük a választ, hanem az, hogy megtaláljuk a feladatban a tanulnivalót. Azért vannak a feladatok az életben, hogy jobbá legyünk általuk. Még a nehézségeket sem foghatjuk fel felelőtlenségként, vagy valami kívülről jövő büntetésként. Az a dzsungelharcos feladata. Én inkább itt vagyok, örülök az életnek, annyira, hogy már az első itthoni napon többször rámosolyogtam Apára is és Anyára is. Hihetetlen, de ennyi elég volt, hogy ők is örüljenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése