Az utóbbi napok úgy teltek, hogy főként Anyával voltam, mert Apának nagyon sok dolga akadt, ami miatt néhány kedves felkérésének sem tudott eleget tenni, és hát többek között egy időre lemondott közös esti rituálénkról, a fürdetésről is. Apa azt mondta, el sem tudja képzelni, milyen lehet, ha valaki külföldön dolgozik, és hosszú ideig nem látja a családját. Aztán meg belegondoltak a nyárba, és rájöttek, hogy hát nálunk is lesz ilyen hosszú időtartamos kimaradás a közvetlen családi létből, de hát ez van...
Ennek kapcsán hallott beszélgetést tegnap Apa egy anyuka és a barátnője közt. Az anyuka sírt, mert a beteg kislányát másra kellett hagynia, mert így is hiányzott a munkahelyéről két napot, és a főnöke azt mondta, az egész évi toleranciaszintjét felhasználta már a pótlására. Hiába védi jog szerinti törvény azt az anyukát, a mindennapi létnek való hatalmas mértékű kiszolgáltatottság egészen más alapokon játszmázik.
Sajnos ma nem éppen családbarát a világunk berendezkedése, még akkor sem, ha papíron sokmindent lehet állítani erről.
Ma félve betegszik meg mindenki, mert ha nem jár be dolgozni, azt a munkáltató nem szereti. Méghozzá azért nem, mert... miközben az lenne a normális, hogy egy munkáltató egy fővel több embert foglalkoztat, hogy el tudja kerülni a hirtelen kialakult szituációkból adódó problémákat, ma mindenhol inkább egy emberrel kevesebbet foglalkoztatnak azért, hogy minél kevesebbe kerüljön.
Persze. Egy focimeccset meg lehet nyerni tíz fővel is. Valami miatt mégis az a a normális, ha megvannak tizenegyen a pályán, és még a kispadon is ülnek tartalékosok.
Az egyszerű dolgozókat ma nem védi semmi. Tulajdonképpen mindenki mindenhol ki van szolgáltatva a munkáltatói önkénynek, a határozott idejű szerződéseknek, a rövid távú beláthatóságnak.
A mindennapi lét feletti aggódás sokaknak felőrli az idegeit, idejét és energiáit, és hát az ember nem mondhatja, hogy ugyan már... Mert valahol teljesen jogos ez.
És aztán közben mégis van valami, amit nem volna szabad elfelejteni. Az érzelmeinkhez jogunk van. Jogunk van akkor, amikor döntünk, akkor, amikor választunk, akkor, amikor meghatározzuk önmagunkat a világ szemében. A félelem viszont olyan eszköz, ami ezt a jogunkat támadja.
Nagyon sokan hangoztatják, hogy mindenki pótolható. Pedig ez nem igaz. SENKI nem pótolható!!! Mindenki egyedi a maga nemében. Mindenki egy sajátos világ, amit érdemes megismerni, kifürkészni, amit érdemes figyelni. Miért? Mert MÁS. Más, mint mi. És más, mint mások. Ettől olyan szép az Ember. Tele jóval, rosszal, hibával és megoldásokkal. El kell jutni az emberi alapértékek védelméig, az emberi érzések tiszteletéig, nem törvényi szinten, hanem az egyén szintjén.
És mi fog elvezetni minket ehhez a tudáshoz?
A másik megismerésére alapuló tanítások... nem a karrier, nem az egyéni tökéletesítés, hanem a közösségi formákban való önátadó jelenlét. Sok együttműködés másokkal. Sok ön- és társismereti foglalkozás.
És persze a kinyújtott kezünk, ha már birtokában vagyunk valaminek, ami több eszközt ad a kezünkbe, mint másoknak. És az csak legyen kinyújtva, ne önkényesen, ne érdek mentén, ne hálára várva... Csak legyen kinyújtva.
Ennek kapcsán hallott beszélgetést tegnap Apa egy anyuka és a barátnője közt. Az anyuka sírt, mert a beteg kislányát másra kellett hagynia, mert így is hiányzott a munkahelyéről két napot, és a főnöke azt mondta, az egész évi toleranciaszintjét felhasználta már a pótlására. Hiába védi jog szerinti törvény azt az anyukát, a mindennapi létnek való hatalmas mértékű kiszolgáltatottság egészen más alapokon játszmázik.
Sajnos ma nem éppen családbarát a világunk berendezkedése, még akkor sem, ha papíron sokmindent lehet állítani erről.
Ma félve betegszik meg mindenki, mert ha nem jár be dolgozni, azt a munkáltató nem szereti. Méghozzá azért nem, mert... miközben az lenne a normális, hogy egy munkáltató egy fővel több embert foglalkoztat, hogy el tudja kerülni a hirtelen kialakult szituációkból adódó problémákat, ma mindenhol inkább egy emberrel kevesebbet foglalkoztatnak azért, hogy minél kevesebbe kerüljön.
Persze. Egy focimeccset meg lehet nyerni tíz fővel is. Valami miatt mégis az a a normális, ha megvannak tizenegyen a pályán, és még a kispadon is ülnek tartalékosok.
Az egyszerű dolgozókat ma nem védi semmi. Tulajdonképpen mindenki mindenhol ki van szolgáltatva a munkáltatói önkénynek, a határozott idejű szerződéseknek, a rövid távú beláthatóságnak.
A mindennapi lét feletti aggódás sokaknak felőrli az idegeit, idejét és energiáit, és hát az ember nem mondhatja, hogy ugyan már... Mert valahol teljesen jogos ez.
És aztán közben mégis van valami, amit nem volna szabad elfelejteni. Az érzelmeinkhez jogunk van. Jogunk van akkor, amikor döntünk, akkor, amikor választunk, akkor, amikor meghatározzuk önmagunkat a világ szemében. A félelem viszont olyan eszköz, ami ezt a jogunkat támadja.
Nagyon sokan hangoztatják, hogy mindenki pótolható. Pedig ez nem igaz. SENKI nem pótolható!!! Mindenki egyedi a maga nemében. Mindenki egy sajátos világ, amit érdemes megismerni, kifürkészni, amit érdemes figyelni. Miért? Mert MÁS. Más, mint mi. És más, mint mások. Ettől olyan szép az Ember. Tele jóval, rosszal, hibával és megoldásokkal. El kell jutni az emberi alapértékek védelméig, az emberi érzések tiszteletéig, nem törvényi szinten, hanem az egyén szintjén.
És mi fog elvezetni minket ehhez a tudáshoz?
A másik megismerésére alapuló tanítások... nem a karrier, nem az egyéni tökéletesítés, hanem a közösségi formákban való önátadó jelenlét. Sok együttműködés másokkal. Sok ön- és társismereti foglalkozás.
És persze a kinyújtott kezünk, ha már birtokában vagyunk valaminek, ami több eszközt ad a kezünkbe, mint másoknak. És az csak legyen kinyújtva, ne önkényesen, ne érdek mentén, ne hálára várva... Csak legyen kinyújtva.
