A Gondoskodásról

Hát, hihetetlen, hogy mennyi félelem és kétség költözik az emberbe, amikor megérkezik ide, az egyébként hihetetlenül csodálatos földi világba.
Az ember gyermeke olyan sokáig kiszolgáltatott, másra utalt, magát ellátni képtelen... a másokkal való együttlét és kommunikáció éppen ezért a fennmaradásunk alapköve. Akkor nem értem, miért ritkulnak egyre inkább a közösségi alkalmak egy ember életében, ahogy növekszik.
Úgy látom, a világ minden részén így van most, és ennek itt, ebben a földszeletben, amit Magyarországnak hívunk, sok oka van. Az egyik és legfőbb ok a bizalmatlanság. Az emberek elveszítették a vallás, az uralkodó, a partnerország, a politika, a bankok iránti bizalmukat, mindent tehát, ami az anyagi világhoz köti őket. A nem anyagi világhoz fordulni bizalommal meg már nem divat.
A másik ok ehhez szorosan kapcsolódik. A Bibliában azt olvassuk: Nem csak kenyérrel él az Ember. Ez nem azt jelenti, hogy ehetünk szóját is. Inkább azt, hogy a fizikai szükségleteinken túl vannak lelki és szellemi szükségleteink is, amire éppúgy gondot kell fordítanunk. Ma az anyagi szükségleteinkre nagy gondot fordítunk, nagyon nagy gondot. Ezt kell megvenni, azt kell megszerezni, erre-arra kell gyűjteni.
DE... "Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek - mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik?"
Azt mondták, vigyázzak, mert ha tényleg ide, Apához és Anyához fogok születni, akkor belecsöppenek egy örökké csak kísérletező ország kísérleti modelljébe, gazdasági világválságba, politikailag demoralizált társadalomba, önelvűségbe és önzésbe fulladó törtetésbe, ráadásul művészettel és drámapedagógiával foglalkozó emberek közé... Erre én azt mondtam, naná, hogy érdekel!
Apa egy kis szobás lakásban nőtt fel, apukája nevelte rokkant nyugdíjával, Anya meg Nagyszalontára érkezett lelkipásztor család gyermekeként, aztán nagy utakat bejárva egymásra bukkantak. Sokan mondogatták nekik, "milyen nehéz ma gyereket vállalni", meg kérdezgették, hogy "el tudjátok-e tartani majd", és néha egészen fura tanácsokat is hallottak - de ők valami miatt mégis hívtak engem, meg Anya pocakjában mindig azt mondogatták, mennyire várnak, és mennyire kíváncsiak rám.
Az igaz, hogy az első fürdetés kicsit kalandosra sikeredett, én sírtam, Anya nem találta a ruhámat, Apa attól félt, hogy túl erősen tart, és a legnagyobb káosz közepette robbantottam a ruhájukra egy kis bombát... ha értitek, miről is van szó. Azt mondták, olyan volt, mint egy rossz amerikai vígjáték egy jelenete.


Szóval mindezen tényezők ellenére itt vagyok, virulok, kíváncsiskodom, és bízom (!) abban hogy a Gondviselés mindig helyes útra terelget majd bennünket.
Megérinteni egymást, keresni egymást, nem önmagunkért, hanem a másikért - mert minden lény érdekes, minden ember különleges a maga nemében... Én is az vagyok, persze ezt most leginkább Apa és Anya mondogatják, de hát ők egy kicsit elfogultak velem.
De megbocsátom minden ügyetlenkedésüket, mert most ők gondoskodnak rólam...