2011. november 16., szerda

Vers a Mindenségről, Apától



Kiránduló


“Nem indulunk?”-szólt a hangya. – “Hosszú még az út!”

Menj előre, ami nekem egy lépéshossz, az neked

Fényév-távokat jelent.

Szája szélét fülig húzta utitársam, kacagott:

“Mi neked egy lépés, azzal én elérek csillagot,

s hátán elsuhanva hágom át a széles univerzumot.”

Nem nevettem, megijedtem, fogtam batyum, s futottam,

hangya mögött loholva egy csillagra kapaszkodtam,

s ő már suhant is tova,

lábunk alatt egy nappá szűkült a mindenség pora.

Lángcsóvája csillagunknak el se fáradt, ki se hűlt,

égi jéghegy tetejére, Isten olvadó tejére bút felejteni leült,

s míg a csurranó csodákat lomha ésszel föl se fogtam,

csillag röppent is tovább,

szelíden megmosolyogta fejem gyöngyös homlokát:

“Ó, ha tudnád, mily nagy ember vagy te ott lent,

égi útra sose vágynál!

De így szédülsz, mert a Világ oly hatalmas,

el se bírod!”

Tarisznyáját utitársam, a csöpp kis parányi hangya

felnyitotta – milyen bőség fakadt onnan, képzelni se mernétek,

elomló világok sora, bennük lélek oly temérdek,

megszámlálni semmi égi herkentyű se tudná tán,

napok, évek, örökkévalóság egymás hegyén-hátán,

szőtt soraik láthatatlan módon, mégis érthetőn,

csűr-csavarva, toldva-varrva, mindez jól összehabarva,

vég nélküli körfonatban mind a minddel összeér,

lehetetlen, hogy itt minden szó, gondolat

egymással ily békeséggel, egy burokban összefér!

“Vedd az emberek létszámát...” – tréfa lesz ez –

“...szorozd fel a legmagasabb számmal, amit elméd

még kimondani is alig bír, és a kapott végeredményt...”

– itt öntötte el arcomat szégyenkezve földi pír –

“...hogyha tudod, emeld négyzetre vagy köbre, vagy ahogyan akarod,

mit se számít – oszd nullával, ez a Végtelen képlete.”

Jót kacagtak mind a ketten,

észrevétlen megremegtem,

majd miután felébredtem,

elköszöntek tőlem illedelmesen,

s ment ki-ki a saját útján szorozni a Végtelent.

Este kicsit összehúztam ágyamon magam,

hogy odaférjen, aki akar, és hogy lássa, énmellettem

helye bőven van.

2011. november 13., vasárnap

A Zarándokokról


Nagyon kalandosan indul az életem... Megszületni - hazamenni Apához és Anyához az albérletükbe - visszakísérni Anyát a kórházba (hogy szegény Apát leszúrja a morcos doktor bácsi, amikor beszökdös Anyához) - aztán hazajönni ismét - aztán a kisszobából átköltözni a nagyobb szobába, pedig Apa mennyit ügyködött a macis bordőrön, meg a falimatricákon, meg a falfestésen... Hát, ami azt illeti, igazi Komáromi és igazi Oláh vagyok...
Apa ugyanis Ajkáról, kétgyermekes családból jön, és egyetlen szobában nőtt fel húgával, Katival, úgy, hogy édesapjuk a konyhában rendezett be magának egy kis sarkot, hogy a gyerekeknek legyen "külön szobájuk". Aztán Apa sokat dolgozott Balatonfüreden, majd elszegődött "kóbor vándorszínésznek". Szarvason tanyázott, majd évekig járta az országot, és találkozott a vidéki művelődési házak rendjével, a "vidéki gyerekekkel", akik bizony Apa meglátása szerint sokkal kevesebbet, aránytalanul kevesebbet kapnak európai szellemiségű kultúrából és színházi impulzusokból. Szerinte olyan lett az országunk, mint Csehov bácsi drámái... Moszkva, Moszkva...
No, ezen felbuzdulva Apa Veszprémbe települt egy kis időre, amíg elvégzi az ottani egyetem Magyar és Színháztörténeti szakát. Aztán a nyáron Pápára költöztek Anyával, hogy itteni gyerekeknek taníthasson drámát-színházat-játékot.
Anya Nagyszalontán született, éppen ott, ahol Arany János bácsi. Lelkész család gyermekeként igen gazdag lelki élettel töltődött fel, nagyon szeretett Erdélyben élni, szerette a Szilágyságot, ahol nagyszülei lelkészkedtek, és szerette a "sumér üdítőt" (az ottani öregek így nevezték, mert a Summernek nem volt túl sok értelme), és volt egy kis barátja ott, aki hamar visszaköltözött oda, ahonnan jött, és mindezek miatt Anya nagyon sokat tanult az életről és annak valódi értékeiről. A Ceaușescu-rezsim fonákságai őket is elérték, és amikor kitelepítették őket Monospetribe "szolgálatra", úgy döntöttek, nem jó ez így, nem adják meg magukat a rendszernek, és Magyarországra költöztek. Tatán, Kömlődön, Barcson éldegéltek régi parókiákon, és végül Csokonyavisontán telepedtek le, ahol egy szép nagy házat építettek maguknak.
Aztán amikor Apa egy kis, szakrális szobrokkal telezsúfolt panzió egy odújában lakott, és hiába tekergette a termosztátot, a bal karja mindig fázott a tető alatt, Anya meg Veszprémbe ment Egyetemre, ahol élte a kollégisták életét, egyszercsak egymásra találtak. Anya elment a Teleszterion Színházi Műhely tagfelvételére, és járni kezdett a tréningekre, amiket Apa tartott.
Aztán egy asztali beszélgetésnél véletlenül összegabalyodott a tekintetük. Aztán már nem tudtak egymástól elszakadni.


Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.

Belőlem fognak nézni
Téged és egy kék tavat
S mit e földön nézni
Még szabad.

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.

(Ady Endre bácsi)

És színházaztak - tornatermekben, lakatlan szolgálati szállásokon, erdei panziókban, hidegben-sárba, de nagy alázattal vitték előadásaikat mindenhová, egy egész csapatnyi emberrel. Azt mondják, soha nem cserélnének el egyetlen percet sem tengernyi lehetőségért cserébe sem. És szerelmesek voltak. És nem mellékesen három albérletet is megjártak, mire kikötöttek itt egy picit (vagy nagyon) Pápán. És otthonuknak tekintik a helyet, ahol járnak... mert nem az az otthonod, ami a tiéd, hanem az, amit magadévá teszel, azzal, hogy megölelsz ott valakit, és megpihensz vele egy kis időre. Apa, Anya... itthon vagyunk!

2011. november 8., kedd

Az Elfogadásról és a törekvések irányáról


Na... a félelmek rosszak. Minden ember szívébe be tudnak költözni olyan érzések, amik aztán elkezdik rágni a gyökereit, éppúgy, mint Jónás árnyékot adó bokrát. Amikor idejövünk a földi létbe, nincs bennünk félelem. Vekerdy Tamás bácsi igen jól mondja, hogy a kisgyermek alaphangulata a derű. Bizony. Mi alapból jól érezzük magunkat. És egyértelműen szólunk, ha valami kényelmetlen, legfeljebb Apa és Anya eleinte találgatnak csak, hogy éppen most mi az, amit jelzek. De aztán majd megtanulják a jelzéseimet. Később meg én az övékét. Aztán lassan már el is tudjuk mondani egymásnak, mit is jelent ez: félni.
Érdekes, mennyi minden miatt tud aggódni, félni az ember. Apa és Anya fejében is megszületett egy csomó ilyen gondolat, mielőtt én megérkeztem hozzájuk, és tudattam velük, hogy: "Hahó, hiába minden, vagyok, aki vagyok!!!" :)
Apa például sokat gondolt arra, vajon szép leszek-e, Anya meg arra, vajon tudja-e majd anyai feladatait. Mindketten sokat gondoltak arra, egészséges leszek-e. Meg hogy jól csinálják-e majd. Meg hogy felismerem-e a hangjukat, meg szeretni fogom-e őket. Aztán rosszakat is álmodtak életről és halálról, meg beszélgettek arról, hogy egy életre szóló projektbe vágtak velem.
Szóval a lényeg: féltek vagy nem, aggódtak vagy nem, elképzeltek vagy nem, olyannak születtem, amilyennek én akartam. Most ezt választottam. Mert ha nem ilyen vagyok, hanem másmilyen, akkor talán nem fogadnak el? Dehogynem. Tudom, hogy így lett volna. Mert Apa és Anya is sokat tanulnak arról, amit úgy hívunk: Elfogadás.
Mit is jelenthet ez? Elfogadni a világot olyannak, amilyen. Elfogadni az embereket olyannak, amilyenek.
Dosztojevszkij egyik regényében van egy Szonja nevű lány. Ő édesapja temetése után tartott vacsorán látja, ahogy egy meghívott vendég ételt lop az asztalukról. A szegénytől a még szegényebb... Nem szól érte. Nem is mond semmit. A mostohaanyja azonban rárivall a vendégre, és jól kiosztja.
Az ember legtöbbször ilyen. Rárivalló... Csak azokkal barátkozunk és tartunk kapcsolatot, akikkel számunkra kényelmes. Mert a legkevesebbet kell belőlük "elfogadni", mert leginkább olyanok, mint amilyennek mi szeretnénk őket.
Pedig...
Jézus leült a vámszedővel, vagyis a mások számára tisztátalan emberrel enni... leprásokhoz ért... egy nem isteni származású emberrel kerszteltette meg magát... szóba állt a farizeusokkal is... még az "ellenség" katonájának sem mondott nemet, amikor az segítségért fordult hozzá...
Bizony. Ő szolgálta az embert, de nem volt szolgája az embernek. Épp olyan volt, mint a gyümölcshozó fák. Mindig a legjobbat akarta, mindenkinek. Amikor meghalt, feloldozást kért azokra, akik ezt tették vele...
Hááát... van mit tanulnunk. Vannak tulajdonságok az emberben, amik számunkra nem tetszők. De ha együtt vagyunk másokkal, például együtt élünk, együtt dolgozunk, együtt oldunk meg feladatokat, ott az a feladatunk, hogy a lehető legtöbbet kihozzuk egymásból. A félelmek és a kényelem erre nem alkalmasak. Az elfogadás pedig nem azt jelenti, hogy mindenki azt csinál, amit akar... Mert Jézus is kikergette a kufárokat a templomból. Mert vannak az embereknél magasabb szintű igazságok és elvek, amiben nem lehetünk akármilyenek. De csak az lehet "akármilyen", aki önző, tehát nem rendelte alá magát valami másnak. Például egy feladatnak, ami nem csak a saját érdeket szolgálja.
Ma annyian gyötrődnek a rosszul értelmezett önmegvalósításban (valakivé kell válnom). És olyan könnyen hiszik azt, hogy ezzel valamilyen igaz ügyet szolgálnak. De igaz ügy csak az lehet, ami másoknak jó, mert könnyebbséget hoz valamiben. Oldódást, megenyhülést, felismerést, sorsfordulatot. Az ember tettei ugyanis mindenképpen formálnak valamivé. Jóvá, rosszá, igazzá, hamissá, a lényeg, hogy formálnak. És hogy mihez kezdünk az életünkkel, és a megszerzett tudásunkkal?
Erre is van egy kedvenc történet Apától...

"A Mester megkérdezte három legkedvesebb tanítványát: Mit tennétek, ha hármótoknak lenne egyetlen szem almája? Az egyik azt mondta, most megenné, mert éhes. A Mester azt felelte, hogy egyetlen almától nem lakna jól, és ha igen, pár óra múlva ismét csak éhes lenne. A másik azt mondta, elosztaná igazságosan. A Mester mosolygott. Egyetlen almát elosztva senki nem lakik jól, legföljebb csak a pillanatnyi élvezet maradna örömnek, amivel nem sokra megy az ember. A harmadik azt mondta, odaadná a szegényeknek. „Ez már jobb egy kicsit – válaszolt a Mester –, bár nem az igazi, hiszen csak áthárítottad a felelősséget, ami az alma-probléma megoldásával nehezedik rád. A következőt kell tennetek: el kell a magokat ültetni, ha kihajt, ápolni, gondozni kell a fát, majd ha beérett, a termését felosztani, abból bőven jut mindenkinek, még újabb fák elültetésére is.”

A tanítványok elgondolkodtak, de csak azt látták, hogy ez igen nagy idő, és ezalatt nem ízlelhetik az almát. A Mester azt mondta: nagyon nagy idő... de a bölcsen érlelt, nem eltékozolt odaadás és szeretet kiapadhatatlan forrása a boldogságnak, és ha sajnáljuk rá az áldozatot és alázatos munkát, mi magunk is kiszáradunk, megférgesedünk."

2011. november 6., vasárnap

A Gondoskodásról


Hát, hihetetlen, hogy mennyi félelem és kétség költözik az emberbe, amikor megérkezik ide, az egyébként hihetetlenül csodálatos földi világba.
Az ember gyermeke olyan sokáig kiszolgáltatott, másra utalt, magát ellátni képtelen... a másokkal való együttlét és kommunikáció éppen ezért a fennmaradásunk alapköve. Akkor nem értem, miért ritkulnak egyre inkább a közösségi alkalmak egy ember életében, ahogy növekszik.
Úgy látom, a világ minden részén így van most, és ennek itt, ebben a földszeletben, amit Magyarországnak hívunk, sok oka van. Az egyik és legfőbb ok a bizalmatlanság. Az emberek elveszítették a vallás, az uralkodó, a partnerország, a politika, a bankok iránti bizalmukat, mindent tehát, ami az anyagi világhoz köti őket. A nem anyagi világhoz fordulni bizalommal meg már nem divat.
A másik ok ehhez szorosan kapcsolódik. A Bibliában azt olvassuk: Nem csak kenyérrel él az Ember. Ez nem azt jelenti, hogy ehetünk szóját is. Inkább azt, hogy a fizikai szükségleteinken túl vannak lelki és szellemi szükségleteink is, amire éppúgy gondot kell fordítanunk. Ma az anyagi szükségleteinkre nagy gondot fordítunk, nagyon nagy gondot. Ezt kell megvenni, azt kell megszerezni, erre-arra kell gyűjteni.
DE... "Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek - mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik?"
Azt mondták, vigyázzak, mert ha tényleg ide, Apához és Anyához fogok születni, akkor belecsöppenek egy örökké csak kísérletező ország kísérleti modelljébe, gazdasági világválságba, politikailag demoralizált társadalomba, önelvűségbe és önzésbe fulladó törtetésbe, ráadásul művészettel és drámapedagógiával foglalkozó emberek közé... Erre én azt mondtam, naná, hogy érdekel!
Apa egy kis szobás lakásban nőtt fel, apukája nevelte rokkant nyugdíjával, Anya meg Nagyszalontára érkezett lelkipásztor család gyermekeként, aztán nagy utakat bejárva egymásra bukkantak. Sokan mondogatták nekik, "milyen nehéz ma gyereket vállalni", meg kérdezgették, hogy "el tudjátok-e tartani majd", és néha egészen fura tanácsokat is hallottak - de ők valami miatt mégis hívtak engem, meg Anya pocakjában mindig azt mondogatták, mennyire várnak, és mennyire kíváncsiak rám.
Az igaz, hogy az első fürdetés kicsit kalandosra sikeredett, én sírtam, Anya nem találta a ruhámat, Apa attól félt, hogy túl erősen tart, és a legnagyobb káosz közepette robbantottam a ruhájukra egy kis bombát... ha értitek, miről is van szó. Azt mondták, olyan volt, mint egy rossz amerikai vígjáték egy jelenete.


Szóval mindezen tényezők ellenére itt vagyok, virulok, kíváncsiskodom, és bízom (!) abban hogy a Gondviselés mindig helyes útra terelget majd bennünket.
Megérinteni egymást, keresni egymást, nem önmagunkért, hanem a másikért - mert minden lény érdekes, minden ember különleges a maga nemében... Én is az vagyok, persze ezt most leginkább Apa és Anya mondogatják, de hát ők egy kicsit elfogultak velem.
De megbocsátom minden ügyetlenkedésüket, mert most ők gondoskodnak rólam...

Altató Apától





ALTATÓ

Éjjel,

Amikor a Zöldszemű Tündér rád mosolyog,

- Így sose jobbat! -

Álomszekerek a túlsó partról,

Bodzavilágból meglódulnak,

S szűk ereszeken át földre tolulnak,

Rajtuk a betekert, pihe-puha álmok

Sorakoznak.


Ablak alá érkeznek,

A tündérek fékeznek,

Harmatcseppek hármat toppantanak,

Tudják - már ellobbant a nap,

És dolgukban soha nem fáradva

Szökkennek fel a párkányra.


Koc-koc,

kocog az álomtündér,

Senki sem felel,

Mosolyogva, de találomra

A szekerek tetején egy bebugyolált, édes álomra lel,

És hoppsza, kishaver,

Átoson az üvegeken,

Lehever a pilládra,

Megágyaz rajt,

De nem csap zajt,

Állig betakarózik,

És ha fázik a nózid,

Így csinál, ni!

És már soha-soha nem is akaródzik

Felébredni.


Tündér csókot lehel az üvegre,

És már száguld is tova,

Hajtja a harmatlovakat az újabb

Alvó kicsihez.



2011. november 4., péntek

Az Akarásról

Alig töltöttem néhány napot, Anyával máris visszalátogattunk a kórházba, mert Anyának begyulladt a sebe. Ez mindannyiunknak nagyon rossz volt, mert bizony ez a hét Apának éppen szabadság volt az őszi szünet miatt, és ugyanezen oknál fogva Nagypapa és Nagymama is el tudtak látogatni hozzánk 5 napra. Csak éppen mi nem voltunk otthon. De még mielőtt elmesélem, mit tanítottak Apának és Anyának ezek a napok, pár szót szólok azért az első tejfakasztó buliról.
Hát, hétfőre érkeztek meg a nagyszülők, meg Apa testvére a családjával, meg Apa egyik régi barátja a párjával. Apa oldalast sütött, saját fűszerezéssel, de mire vacsorára került volna sor, Nagypapival olyan jól bepálinkáztak, hogy a fűszer már mindegy is volt. Apa nagyon vicces volt, mert egy váratlan pillanatban megjelent egy lavór vízzel az esti fürdetéshez. Persze Anya határozott kérésére inkább a virágokat locsolta meg vele. Huhh...
Engem közben Nagyi szeretgetett meg egy kicsit - amennyire én kisbaba lehettem az ölében, úgy ő is kicsit visszafiatalodhatott...

Apa testvére is nagyon helyes volt, az látszik, hogy nagyon szeretik egymást Apával, pedig gyerekkorukban állítólag sokat verekedtek. De az ő szüleik korán hazamentek oda, ahonnan jöttek, ezért megtanulták megbecsülni a családi gyökeret, és tisztelni egymás életét. Az unokatesóm, Florina is itt volt, nagyon finoman simogatott meg, de ha nagy leszek, biztos jókat veszekszünk még a hajasbabákon...

Florina

Itt volt még "Horilaci" és az ő párja, Kriszta, akik jól megosztották feladataikat - a pasi igyon, a nő babázzon... No, ennyit a pasikról egyelőre, de azért megbocsátok ám Apának, mert egész héten egyedül várt minket haza, és különben is, hajnalban a Nagypapival egy szobában ébredt, szóval meg is kímélték a női szakaszt a hortyogásuktól...
Apa azt mondta, nemsokára lesz még mulatás, mert hála Istennek vannak még barátaik, és Anyával nem azok a típusok, akik bezárják a kapukat a külvilág előtt.
Szerintük az a jó hely, ahová be lehet térni, és le lehet egy picit akasztani a vállról a poros köpönyeget.

Hát, ilyen vidám napok után aztán kedden visszaköltöztünk pár napra a kórházba. Szerencsére Apa és Anya vidáman, humorral ütötték el a rosszkedvet ott is...

Azért én tudom, hogy Apa titokban otthon pityergett egy kicsit, Anya meg itt, én pedig igyekeztem jól viselkedni, és úgy tenni, mintha nem tudnám, mennyire hiányoznak egymásnak.

És hogy mit tanultak most ők?
Az "AZT AKAROM, HOGY EZ A MI HETÜNK LEGYEN" helyett a "TÖREKVÉST EGYMÁS FELÉ".
A Végtelen Történetben a Három Mágikus Kapu egyike egy olyan kapu, amelynek nincs kulcsa. Úgy is hívják: Kulcsnélküli Kapu. Csak az juthat át rajta, akinek sikerül lemondania arról, hogy átjusson. Az akarás kettős tulajdonság. Egyrészt erőt ad, másrészt bezár bennünket önmagunkba.
Apa egyik kedvenc felismerését a gyümölcsfák adták, és ezt meg is írta egy rövid kis írásában... ennek részletét idemásolom most:

"A fa minden körülmények között igyekszik a legjobb termést hozni. A legrosszabb körülmények közt is a legízletesebb gyümölcsöt növeszti, ami lehet ugyan fanyar, savanyú, de csak a kóstoló szemszögéből. A fa felől nézve a dolog másképpen néz ki. Ott nincs fanyarság, csak a legrosszabb ellenében a lehető legjobb. És itt jutott eszembe a szabadság.

Ha a fát a legjobb, legtisztességesebb környezetben nemzi a természet, ha a legféltőbb gondossággal nevelgetik, akkor is csak arra törekszik, hogy minden eddiginél nagyszerűbb termés sarjadjon rajt. Nem akar jó körülmények közt rossz gyümölcsöt hozni. Azt senki nem tudja, hogy megtehetné-e, de abban bizonyosság van, hogy nem akarja. Talán nem is tudja, hogy megtehetné-e, és akkor azt is mondhatnánk, hogy a tudatlanság idilli állapotában leledzik – ez esetben a paradicsomi állapot valódiságát bizonyítaná, ami önmagában véve is megnyugvást hozna az embernek. De talán tisztában van azzal, hogy megtehetné, csak éppen nem akarja. Ez esetben a legszabadabb élőlény a földön."

2011. november 3., csütörtök

A Feladatokról


Hazaérkezésem szombaton volt, október 29-én. Apa jött értünk, és taxival mentünk haza. Apa egész héten csak egyszer látott, és még meg sem érintett szinte, de hazafelé együtt utaztunk hátul, és nagyon fura volt. Hirtelen szagok, hangok, hőmérséklet-ingadozás csapott meg, új élmények hatalmas arzenáljával ostromolva békésen szuszogó életemet a pólyában. Ez hát a világ hétköznapi oldala... Sebaj, gondoltam, hamarosan meglátom, milyen lesz otthon.
Mint kiderült, Apa hősiesen küzdött értünk. Nincs jogsija, úgyhogy naponta többször biciklizett be hozzánk, ellátva Anyát mindenféle jóval, majd otthon nyakig ásta magát a takarítanivalóba. Meg babasarkot csinált. Meg Anyának polcokat, amikhez hátizsákban hozott minden faanyagot - csak úgy dudált rá a fél világ, mert három méteres óriás volt a biciklin.

Aztán hazaérkeztünk. Egészen más volt otthon. Anya hirtelen nagyon vidám lett, egész nap nevetgéltek Apával, én meg alig győztem kiabálni nekik, hogy "Hahó!!! Nekem is mondjátok el, én is éhes vagyok, tessék már rám nézni minden percben!!!"

Aztán persze lassan megszoktam, hogy hárman vagyunk, osztozunk egymáson, de én ezt csak úgy vagyok hajlandó csinálni, hogy néha magukra hagyom őket, és alszom egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit, mert egyébként meg tökre jó itt velük. Leginkább azt szeretem, amikor Anyával lehetek... Én vagyok az első kisbabája. Olyan kedvesen szól hozzám, mindig mesél, meg elmondja, hogy éppen mit csinál velem - lassan már jobban tudom, mi is az a parafinolaj, meg köldökcsonk, meg hogy régen a textilpelenkákat hogyan mosták a falusi asszonyok, meg hogy milyen nehéz lehetett, ha egy megejtett cselédlánynak született gyermeke, és az öröm mellé az állandó félelem és kiszolgáltatottság is beköltözött egy anya szívébe. De hála Istennek, most nekünk nem kell félnünk, mert Apa is és Anya is nagyon igyekszenek, Apa háromszor annyit dolgozik, Anya meg most minden idejét nekem szánja, mielőtt újra tanulni kezdene mesterképzésen.


Azt szokás mondani, hogy manapság az a biztonságos, ha a fiatalok előbb egzisztenciát teremtenek, karriert építenek, jól megszereznek mindent, és utána vállalnak gyereket. Mintha minden az anyagiakon múlna. Persze az is nagyon fontos, de ha csak így lehetne babát vállalni, akkor igen hamar úgy járnánk, mint a dinoszauruszok.
Az élet nem túlélés, hanem feladatok sorozata. Soha nem tudjuk, milyen akadályt miért gördít elénk Isten. Nem az a feladatunk, hogy a miértekre keressük a választ, hanem az, hogy megtaláljuk a feladatban a tanulnivalót. Azért vannak a feladatok az életben, hogy jobbá legyünk általuk. Még a nehézségeket sem foghatjuk fel felelőtlenségként, vagy valami kívülről jövő büntetésként. Az a dzsungelharcos feladata. Én inkább itt vagyok, örülök az életnek, annyira, hogy már az első itthoni napon többször rámosolyogtam Apára is és Anyára is. Hihetetlen, de ennyi elég volt, hogy ők is örüljenek.