2011. november 8., kedd

Az Elfogadásról és a törekvések irányáról


Na... a félelmek rosszak. Minden ember szívébe be tudnak költözni olyan érzések, amik aztán elkezdik rágni a gyökereit, éppúgy, mint Jónás árnyékot adó bokrát. Amikor idejövünk a földi létbe, nincs bennünk félelem. Vekerdy Tamás bácsi igen jól mondja, hogy a kisgyermek alaphangulata a derű. Bizony. Mi alapból jól érezzük magunkat. És egyértelműen szólunk, ha valami kényelmetlen, legfeljebb Apa és Anya eleinte találgatnak csak, hogy éppen most mi az, amit jelzek. De aztán majd megtanulják a jelzéseimet. Később meg én az övékét. Aztán lassan már el is tudjuk mondani egymásnak, mit is jelent ez: félni.
Érdekes, mennyi minden miatt tud aggódni, félni az ember. Apa és Anya fejében is megszületett egy csomó ilyen gondolat, mielőtt én megérkeztem hozzájuk, és tudattam velük, hogy: "Hahó, hiába minden, vagyok, aki vagyok!!!" :)
Apa például sokat gondolt arra, vajon szép leszek-e, Anya meg arra, vajon tudja-e majd anyai feladatait. Mindketten sokat gondoltak arra, egészséges leszek-e. Meg hogy jól csinálják-e majd. Meg hogy felismerem-e a hangjukat, meg szeretni fogom-e őket. Aztán rosszakat is álmodtak életről és halálról, meg beszélgettek arról, hogy egy életre szóló projektbe vágtak velem.
Szóval a lényeg: féltek vagy nem, aggódtak vagy nem, elképzeltek vagy nem, olyannak születtem, amilyennek én akartam. Most ezt választottam. Mert ha nem ilyen vagyok, hanem másmilyen, akkor talán nem fogadnak el? Dehogynem. Tudom, hogy így lett volna. Mert Apa és Anya is sokat tanulnak arról, amit úgy hívunk: Elfogadás.
Mit is jelenthet ez? Elfogadni a világot olyannak, amilyen. Elfogadni az embereket olyannak, amilyenek.
Dosztojevszkij egyik regényében van egy Szonja nevű lány. Ő édesapja temetése után tartott vacsorán látja, ahogy egy meghívott vendég ételt lop az asztalukról. A szegénytől a még szegényebb... Nem szól érte. Nem is mond semmit. A mostohaanyja azonban rárivall a vendégre, és jól kiosztja.
Az ember legtöbbször ilyen. Rárivalló... Csak azokkal barátkozunk és tartunk kapcsolatot, akikkel számunkra kényelmes. Mert a legkevesebbet kell belőlük "elfogadni", mert leginkább olyanok, mint amilyennek mi szeretnénk őket.
Pedig...
Jézus leült a vámszedővel, vagyis a mások számára tisztátalan emberrel enni... leprásokhoz ért... egy nem isteni származású emberrel kerszteltette meg magát... szóba állt a farizeusokkal is... még az "ellenség" katonájának sem mondott nemet, amikor az segítségért fordult hozzá...
Bizony. Ő szolgálta az embert, de nem volt szolgája az embernek. Épp olyan volt, mint a gyümölcshozó fák. Mindig a legjobbat akarta, mindenkinek. Amikor meghalt, feloldozást kért azokra, akik ezt tették vele...
Hááát... van mit tanulnunk. Vannak tulajdonságok az emberben, amik számunkra nem tetszők. De ha együtt vagyunk másokkal, például együtt élünk, együtt dolgozunk, együtt oldunk meg feladatokat, ott az a feladatunk, hogy a lehető legtöbbet kihozzuk egymásból. A félelmek és a kényelem erre nem alkalmasak. Az elfogadás pedig nem azt jelenti, hogy mindenki azt csinál, amit akar... Mert Jézus is kikergette a kufárokat a templomból. Mert vannak az embereknél magasabb szintű igazságok és elvek, amiben nem lehetünk akármilyenek. De csak az lehet "akármilyen", aki önző, tehát nem rendelte alá magát valami másnak. Például egy feladatnak, ami nem csak a saját érdeket szolgálja.
Ma annyian gyötrődnek a rosszul értelmezett önmegvalósításban (valakivé kell válnom). És olyan könnyen hiszik azt, hogy ezzel valamilyen igaz ügyet szolgálnak. De igaz ügy csak az lehet, ami másoknak jó, mert könnyebbséget hoz valamiben. Oldódást, megenyhülést, felismerést, sorsfordulatot. Az ember tettei ugyanis mindenképpen formálnak valamivé. Jóvá, rosszá, igazzá, hamissá, a lényeg, hogy formálnak. És hogy mihez kezdünk az életünkkel, és a megszerzett tudásunkkal?
Erre is van egy kedvenc történet Apától...

"A Mester megkérdezte három legkedvesebb tanítványát: Mit tennétek, ha hármótoknak lenne egyetlen szem almája? Az egyik azt mondta, most megenné, mert éhes. A Mester azt felelte, hogy egyetlen almától nem lakna jól, és ha igen, pár óra múlva ismét csak éhes lenne. A másik azt mondta, elosztaná igazságosan. A Mester mosolygott. Egyetlen almát elosztva senki nem lakik jól, legföljebb csak a pillanatnyi élvezet maradna örömnek, amivel nem sokra megy az ember. A harmadik azt mondta, odaadná a szegényeknek. „Ez már jobb egy kicsit – válaszolt a Mester –, bár nem az igazi, hiszen csak áthárítottad a felelősséget, ami az alma-probléma megoldásával nehezedik rád. A következőt kell tennetek: el kell a magokat ültetni, ha kihajt, ápolni, gondozni kell a fát, majd ha beérett, a termését felosztani, abból bőven jut mindenkinek, még újabb fák elültetésére is.”

A tanítványok elgondolkodtak, de csak azt látták, hogy ez igen nagy idő, és ezalatt nem ízlelhetik az almát. A Mester azt mondta: nagyon nagy idő... de a bölcsen érlelt, nem eltékozolt odaadás és szeretet kiapadhatatlan forrása a boldogságnak, és ha sajnáljuk rá az áldozatot és alázatos munkát, mi magunk is kiszáradunk, megférgesedünk."

2011. november 6., vasárnap

A Gondoskodásról


Hát, hihetetlen, hogy mennyi félelem és kétség költözik az emberbe, amikor megérkezik ide, az egyébként hihetetlenül csodálatos földi világba.
Az ember gyermeke olyan sokáig kiszolgáltatott, másra utalt, magát ellátni képtelen... a másokkal való együttlét és kommunikáció éppen ezért a fennmaradásunk alapköve. Akkor nem értem, miért ritkulnak egyre inkább a közösségi alkalmak egy ember életében, ahogy növekszik.
Úgy látom, a világ minden részén így van most, és ennek itt, ebben a földszeletben, amit Magyarországnak hívunk, sok oka van. Az egyik és legfőbb ok a bizalmatlanság. Az emberek elveszítették a vallás, az uralkodó, a partnerország, a politika, a bankok iránti bizalmukat, mindent tehát, ami az anyagi világhoz köti őket. A nem anyagi világhoz fordulni bizalommal meg már nem divat.
A másik ok ehhez szorosan kapcsolódik. A Bibliában azt olvassuk: Nem csak kenyérrel él az Ember. Ez nem azt jelenti, hogy ehetünk szóját is. Inkább azt, hogy a fizikai szükségleteinken túl vannak lelki és szellemi szükségleteink is, amire éppúgy gondot kell fordítanunk. Ma az anyagi szükségleteinkre nagy gondot fordítunk, nagyon nagy gondot. Ezt kell megvenni, azt kell megszerezni, erre-arra kell gyűjteni.
DE... "Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek - mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik?"
Azt mondták, vigyázzak, mert ha tényleg ide, Apához és Anyához fogok születni, akkor belecsöppenek egy örökké csak kísérletező ország kísérleti modelljébe, gazdasági világválságba, politikailag demoralizált társadalomba, önelvűségbe és önzésbe fulladó törtetésbe, ráadásul művészettel és drámapedagógiával foglalkozó emberek közé... Erre én azt mondtam, naná, hogy érdekel!
Apa egy kis szobás lakásban nőtt fel, apukája nevelte rokkant nyugdíjával, Anya meg Nagyszalontára érkezett lelkipásztor család gyermekeként, aztán nagy utakat bejárva egymásra bukkantak. Sokan mondogatták nekik, "milyen nehéz ma gyereket vállalni", meg kérdezgették, hogy "el tudjátok-e tartani majd", és néha egészen fura tanácsokat is hallottak - de ők valami miatt mégis hívtak engem, meg Anya pocakjában mindig azt mondogatták, mennyire várnak, és mennyire kíváncsiak rám.
Az igaz, hogy az első fürdetés kicsit kalandosra sikeredett, én sírtam, Anya nem találta a ruhámat, Apa attól félt, hogy túl erősen tart, és a legnagyobb káosz közepette robbantottam a ruhájukra egy kis bombát... ha értitek, miről is van szó. Azt mondták, olyan volt, mint egy rossz amerikai vígjáték egy jelenete.


Szóval mindezen tényezők ellenére itt vagyok, virulok, kíváncsiskodom, és bízom (!) abban hogy a Gondviselés mindig helyes útra terelget majd bennünket.
Megérinteni egymást, keresni egymást, nem önmagunkért, hanem a másikért - mert minden lény érdekes, minden ember különleges a maga nemében... Én is az vagyok, persze ezt most leginkább Apa és Anya mondogatják, de hát ők egy kicsit elfogultak velem.
De megbocsátom minden ügyetlenkedésüket, mert most ők gondoskodnak rólam...

Altató Apától





ALTATÓ

Éjjel,

Amikor a Zöldszemű Tündér rád mosolyog,

- Így sose jobbat! -

Álomszekerek a túlsó partról,

Bodzavilágból meglódulnak,

S szűk ereszeken át földre tolulnak,

Rajtuk a betekert, pihe-puha álmok

Sorakoznak.


Ablak alá érkeznek,

A tündérek fékeznek,

Harmatcseppek hármat toppantanak,

Tudják - már ellobbant a nap,

És dolgukban soha nem fáradva

Szökkennek fel a párkányra.


Koc-koc,

kocog az álomtündér,

Senki sem felel,

Mosolyogva, de találomra

A szekerek tetején egy bebugyolált, édes álomra lel,

És hoppsza, kishaver,

Átoson az üvegeken,

Lehever a pilládra,

Megágyaz rajt,

De nem csap zajt,

Állig betakarózik,

És ha fázik a nózid,

Így csinál, ni!

És már soha-soha nem is akaródzik

Felébredni.


Tündér csókot lehel az üvegre,

És már száguld is tova,

Hajtja a harmatlovakat az újabb

Alvó kicsihez.



2011. november 4., péntek

Az Akarásról

Alig töltöttem néhány napot, Anyával máris visszalátogattunk a kórházba, mert Anyának begyulladt a sebe. Ez mindannyiunknak nagyon rossz volt, mert bizony ez a hét Apának éppen szabadság volt az őszi szünet miatt, és ugyanezen oknál fogva Nagypapa és Nagymama is el tudtak látogatni hozzánk 5 napra. Csak éppen mi nem voltunk otthon. De még mielőtt elmesélem, mit tanítottak Apának és Anyának ezek a napok, pár szót szólok azért az első tejfakasztó buliról.
Hát, hétfőre érkeztek meg a nagyszülők, meg Apa testvére a családjával, meg Apa egyik régi barátja a párjával. Apa oldalast sütött, saját fűszerezéssel, de mire vacsorára került volna sor, Nagypapival olyan jól bepálinkáztak, hogy a fűszer már mindegy is volt. Apa nagyon vicces volt, mert egy váratlan pillanatban megjelent egy lavór vízzel az esti fürdetéshez. Persze Anya határozott kérésére inkább a virágokat locsolta meg vele. Huhh...
Engem közben Nagyi szeretgetett meg egy kicsit - amennyire én kisbaba lehettem az ölében, úgy ő is kicsit visszafiatalodhatott...

Apa testvére is nagyon helyes volt, az látszik, hogy nagyon szeretik egymást Apával, pedig gyerekkorukban állítólag sokat verekedtek. De az ő szüleik korán hazamentek oda, ahonnan jöttek, ezért megtanulták megbecsülni a családi gyökeret, és tisztelni egymás életét. Az unokatesóm, Florina is itt volt, nagyon finoman simogatott meg, de ha nagy leszek, biztos jókat veszekszünk még a hajasbabákon...

Florina

Itt volt még "Horilaci" és az ő párja, Kriszta, akik jól megosztották feladataikat - a pasi igyon, a nő babázzon... No, ennyit a pasikról egyelőre, de azért megbocsátok ám Apának, mert egész héten egyedül várt minket haza, és különben is, hajnalban a Nagypapival egy szobában ébredt, szóval meg is kímélték a női szakaszt a hortyogásuktól...
Apa azt mondta, nemsokára lesz még mulatás, mert hála Istennek vannak még barátaik, és Anyával nem azok a típusok, akik bezárják a kapukat a külvilág előtt.
Szerintük az a jó hely, ahová be lehet térni, és le lehet egy picit akasztani a vállról a poros köpönyeget.

Hát, ilyen vidám napok után aztán kedden visszaköltöztünk pár napra a kórházba. Szerencsére Apa és Anya vidáman, humorral ütötték el a rosszkedvet ott is...

Azért én tudom, hogy Apa titokban otthon pityergett egy kicsit, Anya meg itt, én pedig igyekeztem jól viselkedni, és úgy tenni, mintha nem tudnám, mennyire hiányoznak egymásnak.

És hogy mit tanultak most ők?
Az "AZT AKAROM, HOGY EZ A MI HETÜNK LEGYEN" helyett a "TÖREKVÉST EGYMÁS FELÉ".
A Végtelen Történetben a Három Mágikus Kapu egyike egy olyan kapu, amelynek nincs kulcsa. Úgy is hívják: Kulcsnélküli Kapu. Csak az juthat át rajta, akinek sikerül lemondania arról, hogy átjusson. Az akarás kettős tulajdonság. Egyrészt erőt ad, másrészt bezár bennünket önmagunkba.
Apa egyik kedvenc felismerését a gyümölcsfák adták, és ezt meg is írta egy rövid kis írásában... ennek részletét idemásolom most:

"A fa minden körülmények között igyekszik a legjobb termést hozni. A legrosszabb körülmények közt is a legízletesebb gyümölcsöt növeszti, ami lehet ugyan fanyar, savanyú, de csak a kóstoló szemszögéből. A fa felől nézve a dolog másképpen néz ki. Ott nincs fanyarság, csak a legrosszabb ellenében a lehető legjobb. És itt jutott eszembe a szabadság.

Ha a fát a legjobb, legtisztességesebb környezetben nemzi a természet, ha a legféltőbb gondossággal nevelgetik, akkor is csak arra törekszik, hogy minden eddiginél nagyszerűbb termés sarjadjon rajt. Nem akar jó körülmények közt rossz gyümölcsöt hozni. Azt senki nem tudja, hogy megtehetné-e, de abban bizonyosság van, hogy nem akarja. Talán nem is tudja, hogy megtehetné-e, és akkor azt is mondhatnánk, hogy a tudatlanság idilli állapotában leledzik – ez esetben a paradicsomi állapot valódiságát bizonyítaná, ami önmagában véve is megnyugvást hozna az embernek. De talán tisztában van azzal, hogy megtehetné, csak éppen nem akarja. Ez esetben a legszabadabb élőlény a földön."

2011. november 3., csütörtök

A Feladatokról


Hazaérkezésem szombaton volt, október 29-én. Apa jött értünk, és taxival mentünk haza. Apa egész héten csak egyszer látott, és még meg sem érintett szinte, de hazafelé együtt utaztunk hátul, és nagyon fura volt. Hirtelen szagok, hangok, hőmérséklet-ingadozás csapott meg, új élmények hatalmas arzenáljával ostromolva békésen szuszogó életemet a pólyában. Ez hát a világ hétköznapi oldala... Sebaj, gondoltam, hamarosan meglátom, milyen lesz otthon.
Mint kiderült, Apa hősiesen küzdött értünk. Nincs jogsija, úgyhogy naponta többször biciklizett be hozzánk, ellátva Anyát mindenféle jóval, majd otthon nyakig ásta magát a takarítanivalóba. Meg babasarkot csinált. Meg Anyának polcokat, amikhez hátizsákban hozott minden faanyagot - csak úgy dudált rá a fél világ, mert három méteres óriás volt a biciklin.

Aztán hazaérkeztünk. Egészen más volt otthon. Anya hirtelen nagyon vidám lett, egész nap nevetgéltek Apával, én meg alig győztem kiabálni nekik, hogy "Hahó!!! Nekem is mondjátok el, én is éhes vagyok, tessék már rám nézni minden percben!!!"

Aztán persze lassan megszoktam, hogy hárman vagyunk, osztozunk egymáson, de én ezt csak úgy vagyok hajlandó csinálni, hogy néha magukra hagyom őket, és alszom egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit, mert egyébként meg tökre jó itt velük. Leginkább azt szeretem, amikor Anyával lehetek... Én vagyok az első kisbabája. Olyan kedvesen szól hozzám, mindig mesél, meg elmondja, hogy éppen mit csinál velem - lassan már jobban tudom, mi is az a parafinolaj, meg köldökcsonk, meg hogy régen a textilpelenkákat hogyan mosták a falusi asszonyok, meg hogy milyen nehéz lehetett, ha egy megejtett cselédlánynak született gyermeke, és az öröm mellé az állandó félelem és kiszolgáltatottság is beköltözött egy anya szívébe. De hála Istennek, most nekünk nem kell félnünk, mert Apa is és Anya is nagyon igyekszenek, Apa háromszor annyit dolgozik, Anya meg most minden idejét nekem szánja, mielőtt újra tanulni kezdene mesterképzésen.


Azt szokás mondani, hogy manapság az a biztonságos, ha a fiatalok előbb egzisztenciát teremtenek, karriert építenek, jól megszereznek mindent, és utána vállalnak gyereket. Mintha minden az anyagiakon múlna. Persze az is nagyon fontos, de ha csak így lehetne babát vállalni, akkor igen hamar úgy járnánk, mint a dinoszauruszok.
Az élet nem túlélés, hanem feladatok sorozata. Soha nem tudjuk, milyen akadályt miért gördít elénk Isten. Nem az a feladatunk, hogy a miértekre keressük a választ, hanem az, hogy megtaláljuk a feladatban a tanulnivalót. Azért vannak a feladatok az életben, hogy jobbá legyünk általuk. Még a nehézségeket sem foghatjuk fel felelőtlenségként, vagy valami kívülről jövő büntetésként. Az a dzsungelharcos feladata. Én inkább itt vagyok, örülök az életnek, annyira, hogy már az első itthoni napon többször rámosolyogtam Apára is és Anyára is. Hihetetlen, de ennyi elég volt, hogy ők is örüljenek.

2011. november 1., kedd

Az egész emberi világ itt készül




A pocakban jó. Állandó 36 fokos vízben úszkáltam, és Anyával és Apával Anya pocakján keresztül tartottam a kapcsolatot. Jó sok időm volt gondolkodni, meg persze figyelni a kinti világot. Érzékeltem fényeket, de a legfőbb információforrások mégiscsak a zajok voltak, meg Anya érzelmi állapotai. Vannak zajok, amiket Anya sem szeret. Meg vannak, amiket ő igen, én meg nem. Sok zenét hallgattunk Apával, aki néha még Kalimbán is játszott nekem, ami azért esett nagyon jól, mert különös rezonanciákat keltett a pocakban, ezért olyan volt, mintha masszíroztak volna. Érdekes... az első érintések egyike így tulajdonképpen a zene volt.
Azt nagyon szerettem, amikor Anya megérintette a pocakját, a magzatvízen keresztül ez is ingerelte a bőrömet. Spirál, nyolcas és kör alakban játszadoztak az ujjaik, Apa meg imádott kergetni engem. Ha kitettem valahol valamim, rögtön megcsiklandozott, én meg helyezkedtem, igyekeztem elbújni előle, de valahol mindig kilátszottam. Ez nem fair. Próbált volna ő is olyan pózban kergetőzni!
Amikor Anya pocakjába kerültem, éppen próbálták Apával a Zabhegyező című darabot, Salinger regényéből. Ez januárban volt. A tavaszi időszakban játszottam vagy 60 előadást (Zabhegyező, Babó és Bigyó, Az ötös számú vágóhíd). Furcsa, keszekusza zaj-világ volt ez, Anya ezekre mindig egészen furcsán mozgott, de jólesett neki, hogy nem kellett leállnia, és csinálhatta tovább, amit szeret. Én is jól viselkedtem az előadásokra már nem gyötörtem Anyát hányingerrel.
Az egész színházazásban a legfantasztikusabb az volt, hogy Pápán az Augusztus 20-i műsorban Apa koncepciója szerint mi Anyával voltunk a remény a jövőre, József Attila Elégiáját szavaltuk. Igen, szavaltuk, mert Anya olyan sokszor elmondta otthon ezt a verset, mielőtt a műsorba kerültünk, hogy már kívülről fújtam én is.
Augusztusban Apa két tábort tartott a Teleszterion nevű csoportnak, és elég nyüzsgő volt a ház, tele mindig új hangulatokkal, és új emberi küzdéssel. Fáradtsággal, vitalitással, elkeseredettséggel, vidámsággal, és Anya felé jövő, mindig kedves hangokkal és kérdésekkel.
Aztán szeptemberben meghitt csend lett, nagyon együtt voltunk így hármasban, sokat olvastunk, mesét is (a legviccesebb szó az volt, hogy: Otromfotrom), meg verseket is, amiket meg azért szerettem, mert tele volt vidám ritmussal Anya pocakja. Apa is írt nekem, az egyiket nagyon szerettem. Idemásolom:
"Billeg-ballag a Csillag,
és nevet ő: De kicsiny vagy!
Ámde a Hold regulázza:
Megnő még keze-lába!"
Volt még egy kedvenc zajom, az pedig a Csend... Apával és Anyával többször voltam templomban, ahol mindkettőjüket valami furcsa meghittség, valami befelé figyelés, valami megnyugvás vette birtokba, és ez az állapot igazi csend volt.

Szerettem ezt az időszakot. Aztán egyre többször tettek ránk egy övet, amivel engem hallgatgattak, és akkor már én adtam le zajokat a világnak. Ott állítólag ezekből a zajokból tudták, én milyen vagyok, meg kapok-e levegőt, meg van-e táplálék, meg milyen ritmusban ver a szívem.
Azt mondták, rengeteget mozgok ahhoz képest, hogy nemsokára kint leszek. És egyre többször hallottam Apa és Anya szájából azt, hogy "Már nagyon várunk".
Így mire kibukkantam, tele volt a lelkem zajokkal, érzelmekkel, zenével, színházzal, versekkel és nagy-nagy szeretettel, mert Apától és Anyától azt tanultam, hogy a legfontosabb az, hogy egymással biztonságban legyünk. Ezt a biztonságot pedig nem adja meg semmi, amit az anyagi világ kitermel, nem lehet leemelni a Tesco polcáról, nem lehet kiszámolni a zsebből, nem lehet kapszulában kapni, nem lehet kérni az őrző-védő szolgálattól...
Mert ez a Szeretet. És én onnan jövök, ahol ez a dolog készül, és majd oda is megyek vissza. ha eljön az ideje. És ím a nagy titok: az egész emberi világ ott készül.


2011. október 31., hétfő

Vagyok, aki vagyok...


Szép jó napot mindenkinek! A nevem Komáromi Hanna Mikolt. Apukám Komáromi Sándor, anyukám pedig Oláh Júlia. Hogy mit is keresek én itt? Hááát... Úgy döntöttem, hogy részletesen beszámolok mindenről, ami velem történt és történni fog, és ami a legfőbb - tabuk nélkül teszem mindezt. Miért?
Egyrészt csak!
Másrészt pedig azért, mert mielőtt bebújtam anyába, odafent a többiekkel azon tanácskoztunk, mennyi minden van a Földön, amiről az emberek nem, vagy csak szűk körben beszélnek. Márpedig annyi minden van, amivel mindenki ugyanúgy küzd, hogy talán érdemes megszólítani velük egymást, aztán hátha!!! Apának van egy kedves sztorija, amit idemásolok most, legyen ez egy kis ars poetica is egyben (hú, de komoly vagyok, mi?)... Mindegy, a lényeg: ma félünk hasonlókká, vagy ugyanolyanokká válni másokkal. Pedig ez nem félelmetes - vannak dolgok, amikben bizony... UGYANOLYANOK VAGYUNK!!!
(Ja, és ne tessék rögtön megijedni, nem lesz minden írás ilyen komolykodó... hihi...)
TEHÁT...

Tételezzük fel, hogy van egy élőlény, a neve legyen KI. KIről tudjuk, hogy 60 másodpercig él. Letesszük őt egy asztalra, és lemérjük az életét. 60 másodperc.

Adjunk KInek egy gyorsító kapszulát, aminek következtében tízszer akkora sebességgel tud közlekedni.

Nézzük meg KI karóráját. Indításkor a mi karóránk és KI karórája 0-nál van. 10-szeres sebességnél KI karórája 10x60 másodpercig érvényes, vagyis 600 másodpercnyi időintervallumot jelent.

Ezt a problémát hogyan érzékeli KI, és a megfigyelő?

A megfigyelő azt látja, hogy az ő óráján eltelt 60 másodperc, tehát KInek meg kellene halnia. Ennek ellenére vidáman éldegél – még tízszer ennyi ideig. Amikor a mi óránk 60 másodpercet mutat, KI órája tehát csak 6-ot.

Mi a helyzet KI-vel? Az ő óráján eltelt 6 másodperc. Mennyit élt ezalatt az idő alatt? Nem 60 másodpercet, hiszen az ő órája csak hatot mutat. 6 másodpercet élt tehát. Mennyit fog még élni? 54 másodpercet, hiszen a KI élete 60 másodperc erejéig tart.

De hát 10-szer gyorsabb!!! Mondhatná a kedves olvasó.

Jó, mondom én – akkor tegyünk egy kísérletet ennek kiderítésére.

A megfigyelőnek 10 másodpercébe kerül elolvasni egy viccet és 10 másodpercig kacag rajt. Egy KI ugyanennyi idő alatt szintén egy viccet olvas el és szintén 10 másodpercig kacag a viccen. 60 másodperc alatt a megfigyelő háromszor kacag fel. A felgyorsított KI szintén (mert ő ugyanúgy 3 viccet olvas el saját órája szerint.

A megfigyelő ebből mit lát? Hogy KI képes 100 másodpercig röhögni egy viccen?

Majdnem. Azt is látni kell azonban, hogy KI órája csak a külső megfigyelőjéhez képest ketyeg lassabban. Egy KI ebből a gyorsaságból semmit nem érzékel. Miért?

Mert az idő relatív.

Mit is jelent ez? Nem azt, hogy mindenki másképpen érzékeli. Egy frászt! Éppen azt mutatja, hogy mindenki ugyanúgy érzékeli.