2011. november 26., szombat

Megint versikék Apától



pálcikadal


pálcikaember

pálcikalábon

csetlik-botlik

a pálcikabálon


pálcikaszívén

szálkát hordoz

pálnak hívják

és sose boldog


pálcikatenyerén

pálcikacsőrrel

pálcikakeselyű

pálcikabőrt lel


pálcikatenger

lábai mellől

pálcikahomokot

mos mire eldől


pálcikapillák

éteri ágyán

elterül ő és

pálcikaálmán


megpihen égő

pálcikalelke

pálcikapokolba

pálcikamennybe



Teknőcizés...

Kérdi pökhendin a teknőc:

van-e nektek férjetek, nők?

Mosnátok-e egyet-kettőt?

Bérbeadom én e teknőt!


Ébresztő

Egy szem, két szem – hajnal van!

Fürdik a pille a harmatban!

Napfény fürdeti szárnyát,

Vígan kergeti párját!

Mesemondóka

A szivemben sok a kétség,

Belebújhat a sötétség.

De szavamban sok a csillag,

Belebújhatsz, ha kicsiny vagy!



Babakarat


Felébredtem! Aki hall,

Cicit ide azonnal!

***

Tápszert ide iziben,

ha nincs tej a ciciben!

***

Vállat kérek, ide alám,

Böfögni van kedvem, anyám!


***

Tégy tisztába, lépj közelebb,

Hadd célozzam be a fejed!


***

Fáj a kiságy, fáj a pólya,

Legyek ágyatok lakója!


***

Ha pocakom sajog, éhes,

kivárom a hajnal négyet!


***

Álmossággal nem törsz be,

Csomagolj be pempörszbe!


***

Tudtátok, hogy baba lesz...

Kellett nektek az a szex...



2011. november 25., péntek

A vívódásainkról és a döntéseinkről


Egy kicsit megint gondolkodóba estem...
Magyarországról sokan mondják, hogy István király óta idegen uralkodók, idegen népek befolyása, irányítása alatt áll. Lehet. De mit tehet a "kisember" annak érdekében, hogy hétköznapjaira és törekvéseire ne nyomja rá bélyegét ez a rossz gondolat?
Előszöris mindenki sertepertéljen kicsit a maga háza tájékán. Tartsa rendben azt. A barátság legyen Barátság. A szerelem legyen Szerelem. A család legyen Család. Egy közösség legyen Közösség. Az ember nem arra teremtetett, hogy egyedül legyen. Mégis egyedül építünk karriert, egyedül vonulunk el a világtól feltöltődni, egyedül dolgozunk meg a pénzünkért, egyedül döntünk az életünkről... te jó ég! Nem csoda, hogy sokan állítják, hogy az élet túlélés...
Olyan szép példa: egy párkapcsolatban elhangzik ez a mondat - "most egy kis időre van szükségem, átgondolni az életemet, az elmúlt napokat, addig egy picit kevesebbet legyünk együtt..."
Kész...
Vége...
Valaki átgondolja az életét, valaki meg várja a végeredményt. Kérem szépen, az emberek közötti kapcsolat nem lengyelpiac! Nem hagyhatjuk ott az árust vívódni, vajon meggondolom-e magam, vagy a nézelődés végén akarom-e majd a portékáját. Akik "időt hagytak" egymásnak, azok kiestek a közös időből. A végén jön a döntés, de én azt mondom, már teljesen mindegy, mert az, ami a "miénk" volt, most már "enyém" lett. Az egyik legerőszakosabb szó a világban: Enyém...
Nem tanulunk meg közösen vívódni. Ha távozni akarunk egy közösségből, egy munkahelyről, egy baráti társaságból, akkor általában csak egy-két fülben elhintjük a döntésünket és annak okait, de ez is inkább csak tesztjelleggel - megvizsgáljuk, milyenek a reakciók. Reménykedünk benne, hogy megerősítést kapunk. "Te, én úgy utálom a főnököm"... "Aha, én is"... És már kész is vagyunk. Olyan helyen márpedig nem maradunk, ahol mindenki utálja a főnököt. Ez azonban pusztán játszma önmagunk felé.
Amit nem közösben tártam fel, az bizony csak kering a levegőben, és bizony mutálódik rendesen. Tartozunk egymásnak annyival, hogy ne zárjuk ki egymást egymásból.
A közösen megélt vidám pillanatokra jó lesz majd emlékezni egyedül is, közösen is, de ez önmagában még nem elég, hiszen ha pusztán a jó pillanatok miatt vagyunk együtt, mihez kezdünk, ha valakinek egyszer rossz napja van? A közös küzdéseink összekovácsolnak bennünket. A krízis nem rossz. Ha megvívtunk egy csatát, és győztesként jöttünk ki belőle, az dicsőségünk lesz, és seregeink összetartója is. A fájó pontok, amiken közösen lendültünk át, egymást támogatva védőbástyáink lesznek, és nem remetekunyhóink.

Tudtátok, hogy a Jóisten egy állandó nem fogadott hívás a telefonunkon? Ő mindig mindent közösben akar csinálni, de nem egy erőszakos játszótárs. Leült a homokozó szélére, letette a lapátot és a vödröt, hagyja, hogy játsszunk, és várja, hogy talán őt is behívjuk majd. Egyébként meg elnézeget.

Nagyon nehéz elfogadni a tényt, de akkor is így van: minden történés a világban egy-egy döntés eredménye. Minden lépés az életünkben egy-egy döntés eredménye. Albert Einstein bácsinak igaza volt, hogy "Isten nem játszik kockajátékot az Univerzummal". Nem az a kérdés, ki, vagy mi irányítja a döntéseinket. Inkább az, magunkra vesszük-e azt. Merünk-e tényleg olyanná válni, amilyenné a döntéseink tesznek bennünket.
Arisztotelész bácsi, a nagy ókori gondolkodó azt mondja, a praxis egy olyan tett, cselekedet, amely révén valaki valamilyenné válik. Az az érdekes ebben, hogy tudni lehet - Kreón nem eleve rossz. Akkor lesz vétkessé, amikor tetteivel megkreálja magának önmagát. Ha dúlna-fúlna csak magában, de rendeletei engednék a megenyhülést a vétkes testvér ellen, akkor az a tett egészen más Kreónhoz, talán egy önmarcangoló, de jó uralkodóhoz vezetne.
Praxis nélkül viszont nincs jellem!
Ma olyan sokan tudják, kinek mi a jó, mit kellene csinálni, vagy hogyan kellene csinálni. De csak kevesen vannak, akik csinálják is azt, amit elgondolnak. Kevesen vannak, akik élik is azt a világot, amit jónak éreznek. Ma egy kicsit sok a "jellem", de kevés a praxis.
Mindegy, hogy a vívódásaink hová vezetnek - néha jó, néha rossz döntések meghozatalához. De mindegyikkel azonosulnunk kell, és muszáj látnunk, hogy egy döntésünk sem az "utolsó", és akkor még fejlődhetünk. De ki tanítson minket?


2011. november 21., hétfő

Képek Anyától


Anya rajzait szeretném megosztani kis ízelítőként - merthogy Anya szabad perceiben egy kis könyvecskét készít nekem, amiben Kányádi Sándor bácsi, Weöres Sándor bácsi, meg Apa versikéi lesznek illusztrálva Anya által. Háááát, mondanom sem kell, mennyire sokat fog jelenteni nekem ez a kiskönyv...
Már most rengeteget nézelődöm. Anya rajzai különösen tetszenek, hosszan elnézegetem a színes formákat, meg a vidám vonalakat. Jobban elvagyok a képekkel, mint a hangokkal - a zenék közül a Once című film zenéit, illetve a Mad World-öt szeretem leginkább.
Ja, és nagyot kacagtam már kétszer is, amikor Apa beatboxolt nekem, és a végén odabökte: Hanómanó...

És egy kicsit sajnos pocakfájós baba vagyok... :(



2011. november 18., péntek

A Beszélgetésről

Azt mondják, a nők azért élnek tovább, és azért nem küzdenek olyan sokan szívproblémákkal, mint a férfiak, mert pletykálkodnak. Sőt, Rómeó és Júlia boldogan élhettek volna, míg meg nem halnak, ha a Montague Nagymama és a Capulet Nagymama összejártak volna kötögetni. És akkor kicsit kibeszélték volna a fiatalok dolgait... és bogarakat tettek volna mások fülébe... elhintették volna az információt... és az megkavarta volna a vizet, a gondolkodást életről és halálról... Nos, valahol ezt jól látják itt a Földön, de azért én mégis mesélek kicsit erről.
Az Embereknek ismerősi köreikben vannak erős és kevésbé erős kapcsolataik. Erős kapcsolat az, ha valakivel állandóan tartod a kapcsolatot, mondjuk társ, család, barát. Laza kapcsolat, akit ismersz, hallasz róla olykor, és ő is felőled, de nem járogattok össze rendszeresen. Miért nem elég a néhány szoros kapcsolat az ember életében?
Egy érdekes példa. A munkát kereső emberek nagyobb százaléka nem a barátoktól hallja a számára legjobb lehetőségeket álláskereséssel kapcsolatban, hanem inkább a laza kapcsolatok irányából érkeznek a váratlan megoldások. Miért? Mert aki ismer téged, ugyanúgy szelektál, mint te. Elhallgat olyan lehetőségeket, amik szerinte számodra nem megfelelők. Aki nem ismer annyira, az válogatás nélkül bombáz az ajánlatokkal.
Egy másik érdekes, félelmetes példa. A tekintélyelvű társadalmak hierarchiát építenek. Az önmagát fenntartó közösségek viszont hálózatot. Sajnos éppen a terroristák azok, akik ezt profi módon csinálják - nincs a kígyónak feje, amit ha levágsz, elpusztítottad a szörnyet. A laza kapcsolatok és a lojalitás tartja életben a testet, szinte kiirthatatlanul. Mint az internetet. Nem tudtok olyan címet mondani, ahol ha lekapcsoljátok az áramot, szétesik a világháló. A sok kicsi fej és a lojalitás összetartja.
Ahol a laza kapcsolatok sérülnek, ott nem erős a közösség. Mert nincs összatartó stabilitása. Nincs háló, ami tarthatná a kapcsolatot a perifériával. Ezért szomorú, hogy a panellakásoknak nincs nagy konyhájuk vagy étkezőjük, ahová behívhatunk bárkit. Hogy sokszor a saját élettérnek csak intim terei vannak, ahová nem engedünk be bárkit. Ezért szomorú, hogy a parkokban kevés pad van, ahová úgy lehet leülni, hogy lássuk is egymást, akár többen is. Hogy az egyetemeken és kollégiumokban nincsenek nagy közösségi terek, vagy helyek, ahová többedmagaddal el tudsz vonulni. Hogy nincsenek nagyobb társadalmi találkozási pontok (Pilvax-effektus), és zárva vannak a templomok.

Régen, ha valaki szült egy gyermeket, megjelentek a gyermekágyas asszonyok, és felváltva segítették az anyát - mostak és főztek. Ha meghalt valaki, megjelentek a siratóasszonyok, és felváltva jajgattak a hozzátartozók helyett. Ha egy baráti társaság főzőpartit szervezett, valaki hozott krumplit, valaki kolbászt, valaki kenyeret, valaki innivalót, és megvolt a parti. Ma csak akkor ülünk be valahová, ha van pénzünk kifizetni a számlát, meghívni meg már nem mindenki tud másokat. Apropó, meghívni... A kocsmákban él még az a "szabály", hogy ha fizettél egy kör kisfröccsöt, akkor neked fognak legközelebb fizetni. Nem azért, hogy visszaadják, hanem az egymás iránti lojalitás miatt... hogy a laza kapcsolatok ébren maradjanak. Ez nem haszonelv. A gesztus gyakorlása. Nem pénzfüggő dolog.
Apa sokat beszélgetett Anyával arról, hogy milyen kár, hogy ahol voltak egyetemen, nem voltak szellemi műhelyek. Valódi szellemi műhelyek. Ahol egy témáról mindenki közösen gondolkodott volna, vitázott volna, és összerakott volna valamit. Mert mit is jelent a vita? Nem azt, hogy valaki hevesen bizonygatja a maga igazát, netán minden erejét latba veti, hogy másokat is saját véleményére térítsen. Ez az inkvizíció feladata, nem a vitáé. A kamasz ellenkezik valaki véleményével, majd később ugyanabban a témában egészen más álláspontra helyezkedve vitatkozik másvalakivel. Hülye lenne? Vagy emlékezetkiesése van? Nem. Vizsgál, szelektál, beépít, kilök, rendszerez, majd a végén polcra pakolja a személyiségének leginkább megfelelő igazságokat. Később meg talán leveszi őket, vagy átpakolja.
A vita a legjobb beszélgetések közé tartozik. Mert megismerhetjük a Másikat. Gondolkodását, véleményét, világképét, logikáját, szellemét, lelkét, tehát mindazt, ami ő. És az őáltala fellelt igazságokat megtanulhatjuk tőle!
A beszélgetés az egyik legfontosabb dolog a párkapcsolatban is. Közös étkezések, kávézás, egy kis ücsörgés a teraszon... és minden előjön. Kiderül, hogy tegnap félreértettük egymást, vagy hogy mindketten úgy megennénk egy kis mézes krémest. Kiderül, mitől félünk, voltak-e régi szerelmeink, piszkálja-e a lelkünket valami, tartunk-e valamitől a másikkal kapcsolatban. Mi volt az iskolában, ki húzta meg a hajam, ki nem játszott velem az oviban, melyik fiú rúgta meg a bokám, vagy melyik tanár és tanárnéni nem szimpatikus nekem és miért.

Apa és Anya sokat beszélgetnek, és ez segít megoldani sokmindent az emberi kötődések terén, akkor is, ha vitáik is vannak. Mert ők is a folyamatos tanulásban hisznek. Hogy nincsenek készen soha... hogy ne mondhassák soha, hogy "Istenem, én ilyen vagyok"... Hogy ne meneküljenek a problémák elől, hanem vonzzák oda a megoldást... Ezért beszélgetnek másokkal is. Anya például levelezget is (papír alapon), Apa meg mindennap kérdezi a gyerekeket a dolgaikról, és ő is mesél a sajátjairól.
Alig várom, hogy én is mesélhessek nekik az ő nyelvükön, szavakban is... például arról, miért kiabálok annyira néha, vagy hogy melyik zenét nem szeretem, amit hallgatunk velük, vagy hogy melyik lámpának van a legkellemesebb fénye, vagy hogy mesét, verset, vagy dalt szeretnék éppen, vagy hogy csak hagyjanak békén kicsit, hogy legyenek saját dolgaim... hogy olyat mesélhessek nekik, amit nem tudnak, mert nem együtt éltük meg. Ezek fontos dolgok... mert a beszélgetés nem egyszerűen kapcsolatteremtés, hanem leginkább önmagunk megértése és a másik megismerése.

2011. november 16., szerda

Vers a Mindenségről, Apától



Kiránduló


“Nem indulunk?”-szólt a hangya. – “Hosszú még az út!”

Menj előre, ami nekem egy lépéshossz, az neked

Fényév-távokat jelent.

Szája szélét fülig húzta utitársam, kacagott:

“Mi neked egy lépés, azzal én elérek csillagot,

s hátán elsuhanva hágom át a széles univerzumot.”

Nem nevettem, megijedtem, fogtam batyum, s futottam,

hangya mögött loholva egy csillagra kapaszkodtam,

s ő már suhant is tova,

lábunk alatt egy nappá szűkült a mindenség pora.

Lángcsóvája csillagunknak el se fáradt, ki se hűlt,

égi jéghegy tetejére, Isten olvadó tejére bút felejteni leült,

s míg a csurranó csodákat lomha ésszel föl se fogtam,

csillag röppent is tovább,

szelíden megmosolyogta fejem gyöngyös homlokát:

“Ó, ha tudnád, mily nagy ember vagy te ott lent,

égi útra sose vágynál!

De így szédülsz, mert a Világ oly hatalmas,

el se bírod!”

Tarisznyáját utitársam, a csöpp kis parányi hangya

felnyitotta – milyen bőség fakadt onnan, képzelni se mernétek,

elomló világok sora, bennük lélek oly temérdek,

megszámlálni semmi égi herkentyű se tudná tán,

napok, évek, örökkévalóság egymás hegyén-hátán,

szőtt soraik láthatatlan módon, mégis érthetőn,

csűr-csavarva, toldva-varrva, mindez jól összehabarva,

vég nélküli körfonatban mind a minddel összeér,

lehetetlen, hogy itt minden szó, gondolat

egymással ily békeséggel, egy burokban összefér!

“Vedd az emberek létszámát...” – tréfa lesz ez –

“...szorozd fel a legmagasabb számmal, amit elméd

még kimondani is alig bír, és a kapott végeredményt...”

– itt öntötte el arcomat szégyenkezve földi pír –

“...hogyha tudod, emeld négyzetre vagy köbre, vagy ahogyan akarod,

mit se számít – oszd nullával, ez a Végtelen képlete.”

Jót kacagtak mind a ketten,

észrevétlen megremegtem,

majd miután felébredtem,

elköszöntek tőlem illedelmesen,

s ment ki-ki a saját útján szorozni a Végtelent.

Este kicsit összehúztam ágyamon magam,

hogy odaférjen, aki akar, és hogy lássa, énmellettem

helye bőven van.

2011. november 13., vasárnap

A Zarándokokról


Nagyon kalandosan indul az életem... Megszületni - hazamenni Apához és Anyához az albérletükbe - visszakísérni Anyát a kórházba (hogy szegény Apát leszúrja a morcos doktor bácsi, amikor beszökdös Anyához) - aztán hazajönni ismét - aztán a kisszobából átköltözni a nagyobb szobába, pedig Apa mennyit ügyködött a macis bordőrön, meg a falimatricákon, meg a falfestésen... Hát, ami azt illeti, igazi Komáromi és igazi Oláh vagyok...
Apa ugyanis Ajkáról, kétgyermekes családból jön, és egyetlen szobában nőtt fel húgával, Katival, úgy, hogy édesapjuk a konyhában rendezett be magának egy kis sarkot, hogy a gyerekeknek legyen "külön szobájuk". Aztán Apa sokat dolgozott Balatonfüreden, majd elszegődött "kóbor vándorszínésznek". Szarvason tanyázott, majd évekig járta az országot, és találkozott a vidéki művelődési házak rendjével, a "vidéki gyerekekkel", akik bizony Apa meglátása szerint sokkal kevesebbet, aránytalanul kevesebbet kapnak európai szellemiségű kultúrából és színházi impulzusokból. Szerinte olyan lett az országunk, mint Csehov bácsi drámái... Moszkva, Moszkva...
No, ezen felbuzdulva Apa Veszprémbe települt egy kis időre, amíg elvégzi az ottani egyetem Magyar és Színháztörténeti szakát. Aztán a nyáron Pápára költöztek Anyával, hogy itteni gyerekeknek taníthasson drámát-színházat-játékot.
Anya Nagyszalontán született, éppen ott, ahol Arany János bácsi. Lelkész család gyermekeként igen gazdag lelki élettel töltődött fel, nagyon szeretett Erdélyben élni, szerette a Szilágyságot, ahol nagyszülei lelkészkedtek, és szerette a "sumér üdítőt" (az ottani öregek így nevezték, mert a Summernek nem volt túl sok értelme), és volt egy kis barátja ott, aki hamar visszaköltözött oda, ahonnan jött, és mindezek miatt Anya nagyon sokat tanult az életről és annak valódi értékeiről. A Ceaușescu-rezsim fonákságai őket is elérték, és amikor kitelepítették őket Monospetribe "szolgálatra", úgy döntöttek, nem jó ez így, nem adják meg magukat a rendszernek, és Magyarországra költöztek. Tatán, Kömlődön, Barcson éldegéltek régi parókiákon, és végül Csokonyavisontán telepedtek le, ahol egy szép nagy házat építettek maguknak.
Aztán amikor Apa egy kis, szakrális szobrokkal telezsúfolt panzió egy odújában lakott, és hiába tekergette a termosztátot, a bal karja mindig fázott a tető alatt, Anya meg Veszprémbe ment Egyetemre, ahol élte a kollégisták életét, egyszercsak egymásra találtak. Anya elment a Teleszterion Színházi Műhely tagfelvételére, és járni kezdett a tréningekre, amiket Apa tartott.
Aztán egy asztali beszélgetésnél véletlenül összegabalyodott a tekintetük. Aztán már nem tudtak egymástól elszakadni.


Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.

Belőlem fognak nézni
Téged és egy kék tavat
S mit e földön nézni
Még szabad.

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.

(Ady Endre bácsi)

És színházaztak - tornatermekben, lakatlan szolgálati szállásokon, erdei panziókban, hidegben-sárba, de nagy alázattal vitték előadásaikat mindenhová, egy egész csapatnyi emberrel. Azt mondják, soha nem cserélnének el egyetlen percet sem tengernyi lehetőségért cserébe sem. És szerelmesek voltak. És nem mellékesen három albérletet is megjártak, mire kikötöttek itt egy picit (vagy nagyon) Pápán. És otthonuknak tekintik a helyet, ahol járnak... mert nem az az otthonod, ami a tiéd, hanem az, amit magadévá teszel, azzal, hogy megölelsz ott valakit, és megpihensz vele egy kis időre. Apa, Anya... itthon vagyunk!