2012. március 18., vasárnap

Tíz-Tiszta Víz, ha nem tiszta, vidd vissza, ott a cica, megissza!


Hát, kérem, a mai napon életemben először úszáson voltam. Babaúszáson, a pápai termálban! Hát, ezt nagyon élveztem! Apa is, Anya is megúsztattak, és bizton állítom, hogy ők legalább annyira élvezték, mint én. Egyébként én a vízben is jókat kacagtam, és ügyesen rúgkapáltam a lábaimmal is.

A képen látható kisgatyát erre a célra kaptam, nagyon viccesen néztem ki. :)


Az úszás végére elfáradtam, hazafelé jót sírtam a babakocsiban, de csak mert nem aludtam nyolcig, már hatkor tűkön ültem... Na jó, nem ültem, mert azt még nem tudok, de már majdnem!!! :D Addig marad a lábkidugdosás a kiságy rácsai között!

2012. március 7., szerda

Tik-tak-tik-tak...

Telik,telik, telik az idő, bizony, igen sokféleképp!!!
Továbbra is nagyon sok minden történik. Én például már átfordulok. Meg két kézzel játszom, két különböző játékot nézegetve. Meg ha letesznek a hátamra, akkor freerunner leszek, és körbeforgok a popóm körül.
Meg kidugom a lábam a rácsok között, és azt nagyon élvezem!


Meg már majdnem felülök, de tökre idegesít, hogy még nem. Meg Anyával új bébihordót rendeltünk, és már mindhárman kipróbáltuk. Meg Apa hangjára mindig odakapom a fejem... igen, ha eszem, akkor is. Meg Anyával szeretünk halandzsanyelven énekelni. Meg már pancsolok a fürdetővízben. Meg amikor felébredek, néma csendben megemelem a fejem, és az ágyvédő fölül épphogy kikukucskálva lesem Anyát és Apát, akik ha észrevesznek, akkor nevetek, és elengedem a fejem - no jó, ilyenkor még néha lefejelem a matracot...


Meg már olvasok... igaz, hogy egy rövidebb regényt, Marquez Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című könyvét, de lesz ebből még Háború és béke!!!


Szóval ez az időszak egyike a nagy átalakulásaim időszakának. Új képességekre szert tenni nagyszerű dolog, és se radioaktív pókcsípés nem kell hozzá, se izompumpáló titkos katonai kísérlet, se semmi egyéb... csak egy kis szabad tér, meg vidám reakció Apától és Anyától, ha csinálok valami újat! Meg sok hülyéskedés Anyával és Apával.



Meg az új hintám!

2012. február 20., hétfő

The World is your Oyster!



No végre... Eljött a Nagy Bejegyzés! :) Igen, igen, igen... Words, words, words... Hát persze, hogy színházi pályafutásomról fogok írni! :)
Hol is kezdjem... Hát persze, az elején. Az úgy volt, hogy 2011. januárjában Apa és Anya Balatonalmádiba jártak, megkezdték a Zabhegyező című előadás próbáit. Bizony, én akkor, a számolás alapján a próba első napjaiban döntöttem úgy, hogy odaköltözöm Anya pocakjába. Bárki megkérdezheti, miért megyek egy olyan helyre, ahol semmi nincs, ami a mai "normális"társadalom számára kötelező. Apa és Anya nem gazdagok. Igaz, hogy Apának tíz éve abból van egzisztenciája, amivel foglalkozik, de ez a társadalom egyes tagjainak szemében "nem egy biztos" talaj. És nincs lakásuk. Albérletben lakunk. Ők még vándor életmódot folytatnak. Most Pápán élnek, de mindent a színházi dolgaiktól és lehetőségeiktől tettek függővé. Nincs autójuk. Nem polgári berendezkedésű az albérletük, mert például az egyik szoba próbateremként funkcionál, balettszőnyeggel, meg mindenféle eszközzel, amik tréningekhez kellenek.


Meg vannak díszletek a garázsban. Meg képesek egy hétre akár sátorba is költözni azért, hogy színjátszó tábort tartsanak, vagy hogy egy próbafolyamatban részt vegyenek. És nyáron nálunk volt a Teleszterion szokásos alkotótábora, és volt, hogy tizenketten laktunk itt. És azóta is sokszor vagyunk sokan. Szóval mások szerint akár furcsák is lehetnek. Nekem meg valamiért ők lettek a kiválasztottjaim!
Mert az emberek ebben az országban ötven éve tanulják az elégedetlenkedést, a közösségektől való elszeparálódást, az egyén önmagába zárását, és azt, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha mindenünk megvan, de persze az ország 70 százalékának nincs meg mindene, sőt! Legyünk hát boldogtalanok? Hát csak azért sem!
Mert én Anya pocakjában végigcsináltam a próbaidőszakot. Aztán játszottunk több, mint ötven Zabhegyezőt a tavasz során Pápán. És belátogattunk a nyári tréningekre is. És a pápai augusztus 20-i városi ünnepi műsorban Anya József Attila Elégia című versét szavalta a műsor záró verseként, ő szimbolizálta a jövőt, vagyis egy új "Máriát", a Megváltóval a pocakjában (no, ez komoly szerep, ugye?).


Aztán megszülettem. És 2012. január 28án földi életemben először léptem igazi deszkák közé, a pápai Jókai Mór Művelődési Központ színháztermében. Na jó, nem én léptem, úgy vittek, mert járni még nem tudok. De az előadásra és a próbára néha így is kritikusan reagáltam ám!


És aztán Anya februárban már újra játszotta a Zabhegyezőt a többiekkel a Petőfi Színház bérletes előadásai között, Veszprémben, a Latinovits Játékszínben. Ekkor a színészházban laktunk.


Amíg Anya játszott, addig Apa vigyázott rám, vagy egy-egy összpróbánál a rendezőasszisztens, Móni viccelődött velem az öltözőben. Ott néha el is aludtam.

Hát, az igazság az, hogy hihetetlenül vidám dolgok ezek. A Teleszterionos tagokkal tök jól elvagyok, nagyon jó emberek. Küzdenek, és ez tetszik.



És a színházi lét igen különleges ebben a formában, még akkor is, ha sokak szerint "ez nem rendes színház". De bárcsak akarna vagy merne mindenki egy kicsit többet látni belőle. :) Nem tudom még, miben leszek igazán kreatív, színház, zene, képzőművészet, avagy matematika - ezt még Apa és Anya sem tudják. De most a színház kulisszái mögött kalandoztam kicsit, és nemsokára jön Anya alkotói műhelye... (folyt köv.)

Addig az alábbi fotókon megtekinthető, hogyan csinálok én színházat, itt most éppen a Forrás Színház ifjú gárdájának... :D


2012. február 11., szombat

A Nagy Lángos-party

Huh... Már nagyon régen jelentkeztem, de hiába, annyi dolgom van! Például hangosan kacarászni, hátamról féloldalra gördülni, meg a hasamról a hátamra fordulással bíbelődni, meg meg-megnyalogatni már az almát meg a narancsot, meg koordináltan a számhoz tenni mindent, ami a kezem ügyébe kerül, úgy, hogy ne csak szemöldökön csapdossam magam... meg sok idő megy el a hangom próbálgatásával is, imádom a nyálam fújogatni... Szóval csupa hasznos dolgot csinálok, amíg Apa és Anya... te jó ég, hol vannak már megint? Jellemző... míg én az Emberré válás rögös útját taposom, és lefoglalom magam, ők el-eltűnnek tenni-venni a dolgukat.
Mint például amikor a nagy lángosozó partyt csapták!
Apa túl sok mindent nem csinált a tészta körül, mégis ő lett a legmaszatosabb.
Aztán persze elkészült a nagy mű, igen, de én még nem kóstolhattam meg!

Bezzeg Anya és Apa jót falatoztak...
És milyen költséghatékonyan lehet sütni-főzni ebben a nagy téli hidegben, amikor az ember a nagy szolgáltatóktól kialakított hatalmas függésében rettegve várja a gázszámlát, olyan világban, ahol már napenergiával is lehetne fűteni...
Hiába, "milyen leleményes a mi magyar népünk"! No, azért nem kell mindig a krumplit variálni, hol főzve, hol sütve, mint a Tanú című filmben a Pelikán család. Lehet ám nagyon remek dolgokat csinálni, olyan ételeket, amikhez nem kell hejdenagyonnagyköltségvetés.
Például Apa életében először csinált kocsonyát, ami (állítólag...) nagyon finom lett. És úgy tapadt a tányérhoz, hogy akár frizbizni is lehetett volna vele!
Hát, ilyen konyhapartyk vannak nálunk... én meg csak várom, mikor lesz már végre jogom nyalakodni a tányéron... :)
Addig én eszem azt, ami a kezem ügyébe kerül...



2012. január 27., péntek

Tizenegyes

Az utóbbi napok úgy teltek, hogy főként Anyával voltam, mert Apának nagyon sok dolga akadt, ami miatt néhány kedves felkérésének sem tudott eleget tenni, és hát többek között egy időre lemondott közös esti rituálénkról, a fürdetésről is. Apa azt mondta, el sem tudja képzelni, milyen lehet, ha valaki külföldön dolgozik, és hosszú ideig nem látja a családját. Aztán meg belegondoltak a nyárba, és rájöttek, hogy hát nálunk is lesz ilyen hosszú időtartamos kimaradás a közvetlen családi létből, de hát ez van...


Ennek kapcsán hallott beszélgetést tegnap Apa egy anyuka és a barátnője közt. Az anyuka sírt, mert a beteg kislányát másra kellett hagynia, mert így is hiányzott a munkahelyéről két napot, és a főnöke azt mondta, az egész évi toleranciaszintjét felhasználta már a pótlására. Hiába védi jog szerinti törvény azt az anyukát, a mindennapi létnek való hatalmas mértékű kiszolgáltatottság egészen más alapokon játszmázik.

Sajnos ma nem éppen családbarát a világunk berendezkedése, még akkor sem, ha papíron sokmindent lehet állítani erről.
Ma félve betegszik meg mindenki, mert ha nem jár be dolgozni, azt a munkáltató nem szereti. Méghozzá azért nem, mert... miközben az lenne a normális, hogy egy munkáltató egy fővel több embert foglalkoztat, hogy el tudja kerülni a hirtelen kialakult szituációkból adódó problémákat, ma mindenhol inkább egy emberrel kevesebbet foglalkoztatnak azért, hogy minél kevesebbe kerüljön.
Persze. Egy focimeccset meg lehet nyerni tíz fővel is. Valami miatt mégis az a a normális, ha megvannak tizenegyen a pályán, és még a kispadon is ülnek tartalékosok.
Az egyszerű dolgozókat ma nem védi semmi. Tulajdonképpen mindenki mindenhol ki van szolgáltatva a munkáltatói önkénynek, a határozott idejű szerződéseknek, a rövid távú beláthatóságnak.
A mindennapi lét feletti aggódás sokaknak felőrli az idegeit, idejét és energiáit, és hát az ember nem mondhatja, hogy ugyan már... Mert valahol teljesen jogos ez.
És aztán közben mégis van valami, amit nem volna szabad elfelejteni. Az érzelmeinkhez jogunk van. Jogunk van akkor, amikor döntünk, akkor, amikor választunk, akkor, amikor meghatározzuk önmagunkat a világ szemében. A félelem viszont olyan eszköz, ami ezt a jogunkat támadja.
Nagyon sokan hangoztatják, hogy mindenki pótolható. Pedig ez nem igaz. SENKI nem pótolható!!! Mindenki egyedi a maga nemében. Mindenki egy sajátos világ, amit érdemes megismerni, kifürkészni, amit érdemes figyelni. Miért? Mert MÁS. Más, mint mi. És más, mint mások. Ettől olyan szép az Ember. Tele jóval, rosszal, hibával és megoldásokkal. El kell jutni az emberi alapértékek védelméig, az emberi érzések tiszteletéig, nem törvényi szinten, hanem az egyén szintjén.
És mi fog elvezetni minket ehhez a tudáshoz?
A másik megismerésére alapuló tanítások... nem a karrier, nem az egyéni tökéletesítés, hanem a közösségi formákban való önátadó jelenlét. Sok együttműködés másokkal. Sok ön- és társismereti foglalkozás.
És persze a kinyújtott kezünk, ha már birtokában vagyunk valaminek, ami több eszközt ad a kezünkbe, mint másoknak. És az csak legyen kinyújtva, ne önkényesen, ne érdek mentén, ne hálára várva... Csak legyen kinyújtva.

2012. január 19., csütörtök

MOHAMEDÉK VILÁGA

Nos...
A napok igen szépen telnek. Anya és Apa egy hétig szakaszosan aludtak, mert éjjelente kétszer is ettem. Aztán három napja átalszom az egész éjszakát. Hiába, no, mit is tehetnék, ha a tél kellős közepén kirügyeznek a fák... az Erzsébet Ligetben még az avar is hever, mert csak nemrég hullott le... Őrület, nem?

Egyébként tök jó felfedezni új képességeket. Például hogy az a két kalimpáló micsoda az enyém. Ökölnek hívják a végét, és tök jó a számba gyömöszködni. Ha meg rászorítom az ujjaimat mondjuk egy csörgőre, akkor azzal kalimpálok. Még nem annyira tudatosan, meg néha még homlokon verősen. Anya és Apa nagy komisz, mert ilyenkor csak kinevetnek. Majd adok én nekik.
Meg most hangokat próbálok kicsikarni magamból. Nagy levegőt veszek, és sokáig benntartva próbálom a torkomat úgy szorítgatni, hogy amikor kifújom a levegőt, hangja is legyen. De nem mindig van hangja, olyankor inkább olyan, mintha nagy gondterhelten sóhajtanék egy hatalmasat. Persze ilyenkor is nevetnek rajtam.

Nem értem... itt mindig nevetnek. Vekerdy Tamás bácsi azt írja, a gyerekek általános alapállapota a derű... Itt körülöttem mindenki gyerek ezek szerint? Pedig biztosan küzdő emberek a szüleim is, mert elcsípek néha egy-egy beszélgetést.

Mint a minap, amikor arról beszélgettek, milyen nehéz ma kimozdítani az embereket. Anya azt mondja, nem szeret bezárkózni, mert a bezárt ajtók mögött bezárt emberek élnek.

Hát igen... A mai emberek sokszor szigetekké válnak. Néha elhajóznak egymás szigetére, de még akkor is megmarad az ő saját kis szigetük, ahová bármikor visszahajózhatnak. Ez például nem jó akkor, ha az emberek össze akarják kötni az életüket. Egy párkapcsolatban kicsit olyanokká válunk, mint a másik. De igazán csak akkor leszünk egymáséi, ha a két kis szigetet összeboronáljuk. Mert akkor nincs visszaút. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez nem jó, mert mi van, ha az egyik félnek éppen ez jelenti a rabságot. Pedig ez nem erről szól. Inkább arról, hogy ha problémák adódnak, akkor azokat kötelezően meg kell oldanunk közösen, máskülönben építhetjük önmagunk rezervátumát a másikkal szemben.
Az embereknek kötelezően együtt kellene lenniük egy csomó mindenben. Közösségeket kellene létrehozniuk, és ebben az egyén éppúgy felelős, mint mondjuk a politika. A közösség nem azért jó, mert akkor "együtt erősek leszünk". Hanem mert csak így nem leszünk bezárt világ. Csak így leszünk szigetből földrész, ahol szabadon áramlanak az információk, ahol az általunk elhintett gondolat garantáltan fülekbe téved, és ahol mi magunk is úgy formálódunk, hogy közben egy világ része maradunk.
És ehhez közösségeket kell működtetnie a társadalomnak. És közös programokon kell részt venni. Ünnepségek, kiállításmegnyitók, családi napok, játékprogramok, vallási összejövetelek, és még annyi minden más. Hogy sose legyünk egyedül.
De ehhez az egyén is kell. Mert az igény onnan kell elinduljon. Most egy kicsit Mohamed-effektus van. A hegynek be kell kopogtatnia Mohamed ablakán, hogy "Gyere ki, haver...". És ha kijön, akkor... akkor kint lesz. Ha mindenki kijön, akkor... akkor mindenki kint lesz. És akkor? Hogyan is tovább? Ne akard tudni! Majd meglátjátok!

2012. január 15., vasárnap

Hollári-hollári-hó


Kell ehhez írni bármit is? Isteni a fürdőzés! Apa fürdet fél hétkor, aztán rohan az előadásra... tök jó, hogy beleférek a programba! :)
Anyával is szuper, ő mindig azt mondja, megkíván egy jó fürdőzést. Meg hogy milyen jó lenne, ha a felnőtteket is megfürdetnék néha így. Arányaiban hozzájuk egy mindössze 5,4 méteres fazon kellene.