Nos...A napok igen szépen telnek. Anya és Apa egy hétig szakaszosan aludtak, mert éjjelente kétszer is ettem. Aztán három napja átalszom az egész éjszakát. Hiába, no, mit is tehetnék, ha a tél kellős közepén kirügyeznek a fák... az Erzsébet Ligetben még az avar is hever, mert csak nemrég hullott le... Őrület, nem?
Egyébként tök jó felfedezni új képességeket. Például hogy az a két kalimpáló micsoda az enyém. Ökölnek hívják a végét, és tök jó a számba gyömöszködni. Ha meg rászorítom az ujjaimat mondjuk egy csörgőre, akkor azzal kalimpálok. Még nem annyira tudatosan, meg néha még homlokon verősen. Anya és Apa nagy komisz, mert ilyenkor csak kinevetnek. Majd adok én nekik.
Meg most hangokat próbálok kicsikarni magamból. Nagy levegőt veszek, és sokáig benntartva próbálom a torkomat úgy szorítgatni, hogy amikor kifújom a levegőt, hangja is legyen. De nem mindig van hangja, olyankor inkább olyan, mintha nagy gondterhelten sóhajtanék egy hatalmasat. Persze ilyenkor is nevetnek rajtam.
Nem értem... itt mindig nevetnek. Vekerdy Tamás bácsi azt írja, a gyerekek általános alapállapota a derű... Itt körülöttem mindenki gyerek ezek szerint? Pedig biztosan küzdő emberek a szüleim is, mert elcsípek néha egy-egy beszélgetést.
Mint a minap, amikor arról beszélgettek, milyen nehéz ma kimozdítani az embereket. Anya azt mondja, nem szeret bezárkózni, mert a bezárt ajtók mögött bezárt emberek élnek.
Hát igen... A mai emberek sokszor szigetekké válnak. Néha elhajóznak egymás szigetére, de még akkor is megmarad az ő saját kis szigetük, ahová bármikor visszahajózhatnak. Ez például nem jó akkor, ha az emberek össze akarják kötni az életüket. Egy párkapcsolatban kicsit olyanokká válunk, mint a másik. De igazán csak akkor leszünk egymáséi, ha a két kis szigetet összeboronáljuk. Mert akkor nincs visszaút. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez nem jó, mert mi van, ha az egyik félnek éppen ez jelenti a rabságot. Pedig ez nem erről szól. Inkább arról, hogy ha problémák adódnak, akkor azokat kötelezően meg kell oldanunk közösen, máskülönben építhetjük önmagunk rezervátumát a másikkal szemben.
Az embereknek kötelezően együtt kellene lenniük egy csomó mindenben. Közösségeket kellene létrehozniuk, és ebben az egyén éppúgy felelős, mint mondjuk a politika. A közösség nem azért jó, mert akkor "együtt erősek leszünk". Hanem mert csak így nem leszünk bezárt világ. Csak így leszünk szigetből földrész, ahol szabadon áramlanak az információk, ahol az általunk elhintett gondolat garantáltan fülekbe téved, és ahol mi magunk is úgy formálódunk, hogy közben egy világ része maradunk.
És ehhez közösségeket kell működtetnie a társadalomnak. És közös programokon kell részt venni. Ünnepségek, kiállításmegnyitók, családi napok, játékprogramok, vallási összejövetelek, és még annyi minden más. Hogy sose legyünk egyedül.
De ehhez az egyén is kell. Mert az igény onnan kell elinduljon. Most egy kicsit Mohamed-effektus van. A hegynek be kell kopogtatnia Mohamed ablakán, hogy "Gyere ki, haver...". És ha kijön, akkor... akkor kint lesz. Ha mindenki kijön, akkor... akkor mindenki kint lesz. És akkor? Hogyan is tovább? Ne akard tudni! Majd meglátjátok!
Egyébként tök jó felfedezni új képességeket. Például hogy az a két kalimpáló micsoda az enyém. Ökölnek hívják a végét, és tök jó a számba gyömöszködni. Ha meg rászorítom az ujjaimat mondjuk egy csörgőre, akkor azzal kalimpálok. Még nem annyira tudatosan, meg néha még homlokon verősen. Anya és Apa nagy komisz, mert ilyenkor csak kinevetnek. Majd adok én nekik.
Meg most hangokat próbálok kicsikarni magamból. Nagy levegőt veszek, és sokáig benntartva próbálom a torkomat úgy szorítgatni, hogy amikor kifújom a levegőt, hangja is legyen. De nem mindig van hangja, olyankor inkább olyan, mintha nagy gondterhelten sóhajtanék egy hatalmasat. Persze ilyenkor is nevetnek rajtam.
Nem értem... itt mindig nevetnek. Vekerdy Tamás bácsi azt írja, a gyerekek általános alapállapota a derű... Itt körülöttem mindenki gyerek ezek szerint? Pedig biztosan küzdő emberek a szüleim is, mert elcsípek néha egy-egy beszélgetést.
Mint a minap, amikor arról beszélgettek, milyen nehéz ma kimozdítani az embereket. Anya azt mondja, nem szeret bezárkózni, mert a bezárt ajtók mögött bezárt emberek élnek.
Hát igen... A mai emberek sokszor szigetekké válnak. Néha elhajóznak egymás szigetére, de még akkor is megmarad az ő saját kis szigetük, ahová bármikor visszahajózhatnak. Ez például nem jó akkor, ha az emberek össze akarják kötni az életüket. Egy párkapcsolatban kicsit olyanokká válunk, mint a másik. De igazán csak akkor leszünk egymáséi, ha a két kis szigetet összeboronáljuk. Mert akkor nincs visszaút. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez nem jó, mert mi van, ha az egyik félnek éppen ez jelenti a rabságot. Pedig ez nem erről szól. Inkább arról, hogy ha problémák adódnak, akkor azokat kötelezően meg kell oldanunk közösen, máskülönben építhetjük önmagunk rezervátumát a másikkal szemben.
Az embereknek kötelezően együtt kellene lenniük egy csomó mindenben. Közösségeket kellene létrehozniuk, és ebben az egyén éppúgy felelős, mint mondjuk a politika. A közösség nem azért jó, mert akkor "együtt erősek leszünk". Hanem mert csak így nem leszünk bezárt világ. Csak így leszünk szigetből földrész, ahol szabadon áramlanak az információk, ahol az általunk elhintett gondolat garantáltan fülekbe téved, és ahol mi magunk is úgy formálódunk, hogy közben egy világ része maradunk.
És ehhez közösségeket kell működtetnie a társadalomnak. És közös programokon kell részt venni. Ünnepségek, kiállításmegnyitók, családi napok, játékprogramok, vallási összejövetelek, és még annyi minden más. Hogy sose legyünk egyedül.
De ehhez az egyén is kell. Mert az igény onnan kell elinduljon. Most egy kicsit Mohamed-effektus van. A hegynek be kell kopogtatnia Mohamed ablakán, hogy "Gyere ki, haver...". És ha kijön, akkor... akkor kint lesz. Ha mindenki kijön, akkor... akkor mindenki kint lesz. És akkor? Hogyan is tovább? Ne akard tudni! Majd meglátjátok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése