2013. szeptember 12., csütörtök

Sajnálom, de kijött...

Napi beszélgetés... Feljebbvaló (F) és Én (É)...

F: Akkor a módosítással két év határozottra változik a munkaviszony, ennyit enged az előírás.
É: Rendben, és köszönöm. Annyit szeretnék még megtudni, van-e mód arra, hogy a kötelező nyelvvizsgámhoz leszervezett tanfolyamra feljárjak Veszprémbe.
F: …
É: Az útiköltségre kérnék támogatást, heti egyszeri autóút, így visszaérek a kötelező óráimra.
F: Megvizsgáltuk az ügyet, de sajnos nincs rá mód, hogy finanszírozzuk.
É: Részben sem?
F: Nincs rá mód.
É: Egyetlen autóút egy héten Pápa-Veszprém vonalon.
F: Most mondtam el, milyen nagyok a hiányok.
É: Értem. Ez esetben viszont muszáj végiggondolnom, mert jelenlegi helyzetünkben ez a havi 12.000 Ft nagy kiesés, tekintve hogy a párom egyetemistaként ment el szülni, tehát GYES-t igen, de GYED-et nem kaptunk. Így amit ketten hazaviszünk, az 138.000 Ft havonta, és sajnos olyan helyzetben vagyunk, hogy saját ingatlan híján albérletbe kényszerülünk, ami ugye nem kis fix kiadás havonta, ha nem akarunk munkásszállón lakni.
F: De hát hogy mehettetek bele ilyenbe?
É: Mibe?
F: Hogy lehettetek ilyen felelőtlenek?
É: Hogy?
F: Gyereket nem szül csak úgy az ember. Ahhoz egzisztencia kell, meg kell teremteni a biztos hátteret... Ez nem így megy!
É: …
F: Vagy nem?
É: Az ilyen elvek miatt szülnek harmincon túl a nők, ami már biológiailag sem feltétlenül a legegészségesebb kor. Háborúban is születnek gyerekek. És talán Lázár Jánosnak van igaza, hogy mindenki ahhoz képest érjen el valamit, ahová született, bár én anyagi helyzetünk ellenére is úgy gondolom, igenis elértem valamit, amit egyszer valahol biztosan kamatoztathatok majd. De ami ehhez tartozik... 30 éve apám is így élt, hogy nem volt semmije a két gyerekén kívül. Most mi is így élünk. És csak remélni tudom, hogy a kislányunk majd ügyesebb lesz, vagy rámosolyog a szerencse. Egy biztos. Ha most, 1500 Ft-tal a zsebemben kellene elkövetnem ugyanezt a baklövést, hát újra megtenném.

Beszélgetés vége.

Tudod, mi van? Ezt nem biztos, hogy így ki akartam volna adni magamból, de hogy is mondjam... nem tudom udvariasabban... szóval nekem senki ne mondja meg, hogyan éljek, és pláne ne nevezze felelőtlenségnek azt a hatalmas csodát, amit mi Hanna Mikoltnak hívunk. Mert ez a családi vállalásunk. És nem magunknak kérek alamizsnát, hanem azért, hogy tovább dolgozhassak abban a körben, amiben eddig azt hittem, érdemes. Mert hogy is van ez? És most füleljen, kedves F! És te is olvasd majd el, kicsi Hannánk!

Újságkihordóként dolgozó (egyébként nővér anyuka), és táviratkézbesítőként loholó (egyébként autószerelő mesterlevéllel rendelkező) apuka gyermekeként láttam meg a napvilágot. Két és fél évvel később egy húgom is született. Ajkán éltünk, egyszobás lakásban. Édesanyám 1986-ban (hat éves voltam) meghalt. Édesapám betegen, rokkant nyugdíjasként nevelt fel bennünket. Az iskolában több hozzám hasonló renitenssel együtt számtalanszor hallottam, hogy „belőled úgyse lesz senki”, meg hogy „már megint veletek van a baj”. Aztán jött egy magyartanár, aki nem nézett hülyének, és próbált hinni bennem. Bizalmatlan voltam, így nem mindig teljesítettem a rám rótt elvárásokat. Később jött egy Lázár Péter nevű ember, aki színjátszó kört szervezett, és csatlakoztam. Azért, hogy színész legyek? Dehogy. Azért, mert úgy szólított meg, mint egyenrangú partnert. Mert megtanította a közös játék örömét, és azt, hogy produktumot létrehozni, azt másoknak is megmutatni örömteli dolog. Az pedig, hogy nevettetni is tudsz, egyenesen adomány. Mindez csak mellékes dolog volt, mert a legfontosabb az volt, hogy megtanultam hinni és bízni magamban. Játszva.
Ahogy régi ismerőseimtől tudom, akaratos, égetnivaló gyerek voltam. Hármas átlaggal. Aztán kereskedelmibe mentem, olyan helyre, ahol a helyi teszt döntött arról, kit vesznek oda. És leérettségiztem. A magyart leszámítva (az azért jeles volt már akkor is) hármas átlaggal. Aztán nem mentem továbbtanulni, mert drága volt a továbbtanulás. Legalábbis nekünk. Így végigbüféztem két nyarat a Balaton partján. Jó volt, buli volt, mégis úgy éreztem, hiányzik valami. Aztán 1999-ben, már egy ajkai kiskereskedés alkalmazottjaként visszacsatlakoztam egy ajkai diákszínpadhoz, azt Pataki András vezette. Azért, mert színész akartam lenni? Nem. Azért, mert már hiányzott az a közös együtt munkálkodás, amit csak egy közösség tagjaként érez meg az ember. Ez persze a bolti elvárások rovására ment, így nem konfliktusmentesen, de felhagytam a kereskedői tevékenységgel, és a kötetlenebb, de kevesebb pénzzel is járó hírlapkézbesítés felé vettem az irányt. És akkor jött a lehetőség – menjek el Magyarpolányba, van ott egy gyerekcsapat, vegyem át őket. Jó, mondtam, de azt hogyan kell? És beírattak egy 120 órás drámapedagógiai tanfolyamra, ahol megismertem Takács Gábort (ő volt a tanfolyam vezetője), Pintér Rozit, Kiss Gyurit, később Szauder Eriket, Kaposi Lászlót, Előd Nórát – csupa olyan embert, aki valami egészen mást képviselt, mint amivel addig találkoztam. Szabadabbnak, közvetlenebbnek éreztem őket, mint bárki mást addig.
És elkezdtem a magyarpolányi munkát. Nem kellett hozzá más, mint az akkreditált képzés. Megcsináltam. Azóta kétszer is végigcsináltam a 60 órás Tánc és dráma kurzust, saját költségemen, és számtalan drámás továbbképzésen vettem részt, saját költségemen!!!
Aztán jött a hír – mostantól nem elég a 120 órás papír ahhoz, hogy ebből éljek, ezért pedagógusi és/vagy szakirányú felsőfokú képesítést kell szereznem. Szerencsére jött a diákhitel, és úgy gondoltam, belevágok. Édesapám már nem láthatott bevonulni az egyetem kapuján, azon a nyáron, 2002 nyarán meghalt. Én pedig albérletbe költöztem. Két helyen is dolgoztam – színháznál és a magyarpolányi iskolában, de nem úsztam meg a diákhitelt. Egyetemi éveim során újra megalapítottam az egyetemi színpadot, és szerveztem egy saját színházi csoportot – ez lett a Teleszterion Színházi Műhely. Nyelvi képzésen nem tudtam részt venni (néhány alkalmat leszámítva), mert nem fért bele. Nem csak az időbe, a szellemi leterheltségbe sem. A szakmámmal akartam foglalkozni, és ahhoz, hogy ott teljesítsek, azt bizony művelni kellett. Én még abból a generációból jövök, akinek a nyakára kék nyakkendőt még kötöttek, pirosat már nem. Oroszt már nem tanultunk, más idegen nyelvet még nem nagyon lehetett. A német azért ment a kereskedelmiben és a Balatonon is. No mindegy.
Bécsy Tamás olyan hatást tett rám színházzal, tudással, szakmai elhivatottsággal kapcsolatban, amilyet azóta se senki! Miért? Mert megtanította, hogy a színházat szeretni kell. És csinálni kell. És gondolkodni kell róla. A színházért? Francokat. Azért, hogy a világról tanuljunk. Hogy a társadalomról tanuljunk. Hogy az emberről tanuljunk. Azért, hogy emberséget tanuljunk. Az egyetemi színpadot ő segítette elindulni. Meg az oktatói, akik akkor őt körülvették. Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád, Kiss Gabriella, Nagy András és még sokan mások. És mi úgy szívtuk magunkba az európai emberhez méltó nyitottság kultúráját, mint a szivacs. Már aki engedte. Én biztosan.
És az egyetemen még ott volt a magyar tanszék. Kovács Árpád és oktatógárdája elképesztő nyitottsággal állt mindenhez, ami irodalom, és mindenhez, ami világ. És tanultam. Rengeteget. És sokkal kevesebbet, mint szerettem volna. Mert a tudás olyan, mint egy kör. Mennél nagyobb a benne lévő ismert tartomány, a körvonala annál nagyobb felületen érintkezik azzal, amit nem tudunk. Azért lett egy országos harmadik helyezést elért TDK-munkám, és színházi munkáink is sikeresek voltak, számtalan fesztivált nyertünk diákokkal és egyetemistákkal egyaránt. De nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy oktatói tevékenységemet soha nem hagytam abba. Akkor sem, amikor nem járt semmilyen bérezéssel. Mert hittem abban, hogy ha majd sikerül befejeznem az egyetemet, ebben perspektíva lesz.
Befejeztem az egyetemet. Nálam sokkal okosabb emberek is vannak, de az biztos, hogy a szigorlataim nem a pad alól kétségbeesetten összekotort cetlikötegek alapján íródtak, és egyetlen vizsgám se a kávézni távozó tanár üres irodájából összetelefonált adatokból lett meg. Na jó, a posztmodernt nem értettem, és ha olvastam, se tudtam róla beszélni. Mert valami taszított benne, vagy éretlen voltam hozzá. Majd egyszer újratanulom.
Egyetem után rögtön belevetettem magam a munkába, elkezdtem szervezni a Magyarpolányi Művészeti Iskola drámás szekciójának életét. És gyarapodni kezdtünk. És olyanokban is bíztam, akikben más nem, talán még önmaguk sem. Így aztán lettek oktatótársaim. Az albérlet albérlet maradt, a diákhitelt törleszteni kellett, az állandó mobil- és internetköltség mellé becsúszott egy kis szívritmusszabályozó gyógyszer-költség is (mert ilyen a jó tanár – mindent a szívére vesz). De épült valami. Aztán a sok-sok színházi munka és kiadás mellett csak nem jutott idő arra a középfokú angolra és arra az alapfokú németre. Úgy haladtam, haladok most is, ahogy otthon, önerőből és on-line ez megy nekem. De közben rendeztem minden évben 6-7 előadást, táborokat tartottam, és küzdöttem az egyesületünk fenntartásáért.
Aztán hogy-hogy nem, megérkezett közénk a mi kislányunk. Kellett-e tervezni? Szerintem ha látnád, mekkora akarata van, nem csodálkoznál rajta, hogy itt van. Így még több lett a kiadás, és nem lett több a családi bevételünk. Maradt a sok munka és a nyelvvizsgavegetáció. De dolgoztam, mert biztosítva volt a lehetőség egy önkormányzat által.
És jött a KLIK (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ). Mert rendet kell tenni a szakmában. Osztom. A rend fontos. És hiszem. És elhittem, hogy ez így jó is lesz. És most kaptam két év haladékot, határozatlanról határozott idejű szerződésre minősítve a megbízásomat. Elfogadtam, és örültem a lehetőségnek. Ha határidő van, talán lelkesebben szedem majd a csülkeimet. És elkezdhetek járni tanfolyamra, Veszprémbe. Jó lesz visszatérni oda, ahonnan indultam. A diákhitel azóta 10.000 Ft, miután januártól megduplázták a törlesztőrészletet, gondolván, hogy most már többet keresek. Nem baj. Heti egy autóút biztosan támogatható. Elvégre arról szól, hogy megmaradjak.
Elfogadom, hogy nincs pénz. Elfogadom, hogy a magyarországi törvények szerint csak úgy dolgozhatok tovább, ha megvannak a nyelvvizsgákról szóló papírok. Elfogadom, hogy erre csak haladékot kapok. ÉS EZZEL SEMMI BAJOM NINCS, HÁLÁS IS VAGYOK ÉRTE!!!
De azt...
Azt nem fogadom el, hogy bárki is arról tartson kioktatást, lehet-e gyereket vállalni olyanoknak, mint amilyen én magam is vagyok így, harminchat évesen.
Nem a családomnak kértem támogatást. A családomra jut most is, de sőt, a családomnak szükséges dolgokat akkor is előteremtem, ha ezer zsivány áll az utamba. A támogatást a képzésre kértem, hogy amit 13 éve építek, és amiért belevetettem magamat a mindig másfajta kötelezően előírt képzésekbe, az ne vesszen el nyomtalanul.
Így, konyhaszintű angol és német nyelvtudással a tavalyi évben 50 gyerekkel 7 előadásom került rangos országos fesztiválokra. Ebből öt Arany minősítést kapott valamilyen szakmai fórumon. (Kinek jelent ez valamit, kinek nem, akkor is ezt adták... ha kevesebbet kaptunk volna, akkor is soknak gondolnám.) A hosszú hétvégéket, a hosszított próbákat, a fesztiválon töltött időt, a táborokat beleszámítva dupla annyi órában dolgoztam velük, mint amennyit a munkaköri leírásom kötelezővé tesz. Két nagy nemzeti ünnepkört koordináltam iskolai és városi szinten. Az évet egy 350 gyereket megmozgató Szigeti veszedelemmel zártam. Folyamatosan dolgoztam a nyáron két nagy projekttel, és sokadik éve tartottam idén is ingyen tábort diákjainknak.
És csöndben maradtam volna, ha nem mondja valaki azt, hogy felelőtlenség ilyen anyagi körülmények között gyermeket vállalni. Hozzáteszem, magunkat magyarnak, jó magyarnak valló, hazánkat szerető állampolgárok vagyunk, akik felváltva altatják gyermeküket, és még imádkozni is megtanítják. Arról végképp nem tehetünk, hogy évente változik, mihez mit kötelező tudni, hogy a bologna-rendszer nálunk is bebukik, hogy a tandíjak és az OKJ-s képzések rendszere miatt gyorsan szakmához kellene még jutni, hogy az állami apanázs kifelejti a „hálás vagyok, hogy szültél Magyarországnak egy gyereket” programból a fiatal anyákat és hogy nincs az a hitelprogram, ahová becsatlakozhatnánk saját lakásért ácsingózva. Tudod, mindezzel nincs is semmi bajom, mert ilyen nehézségek máshol is vannak. De a családomat felelőtlenségnek még maga az Atyaúristen sem nevezheti. Bár talán ő az egyetlen, aki ebben a kaotikus, köpködő világban megérti ezt az értékrendet. A család rendjét.

Ha meghurcolnak ezért a kifakadásért, azért fogok örülni, mert engem fog igazolni – mások jobban tudják, mit és hogyan kell(ene) tenned, mit kell(ene) csinálnod, te pedig tégy úgy, mint a kenyér a mesében: tűrj. Ha békén hagynak, örülni fogok, mert csendben végezhetem a dolgomat, amíg hagyják. De az is lehet, hogy csak egyszerűen elnézést kellene kérni egy megalázó megjegyzésért. És hogy ez politika-e? A legkevésbé sem. Ez emberség. Amiről már így, harminchat évesen is tudnék leckéket adni.

2013. május 28., kedd

Otthon

Egy régi kakastaréjos kép... :D
És egy mai, hölgyeményes... :D

Hát, igen. Nézem a korábbi bejegyzés dátumát, és látom, hogy bizony április 03. Már akkor is szabadkoznom kellett, hogy telik az idő, most is kellene, de nem teszem. Az az igazság, hogy tényleg tele vagyunk élményekkel. Nehéz is lenne minden nap leülni és átrágni újra, mi mindent csinálunk. Apa minden fesztiválon ott volt, részt vett néhány szervezésében is, Anya Budapestre jár szombatonként, alkalmazott grafikát tanul, én meg hol egyiküket, hol másikukat várom, de még így is irtóra jól érzem magam.
 Van egy otthonunk. Nem adatott meg nekünk a "saját kecó", se örökség, se vállalható hitel, se gazdag amerikai nagybácsi jóvoltából, de még Aranka nénink sincs, aki kihúzódna a nyári konyhába, hogy ellakhassunk valahol. Bérlők vagyunk. És biztosan még sokáig azok is leszünk. De az otthont nem a tulajdon jelenti. Apa persze sokat mondogatja, milyen jó lenne egy saját ház körül tenni-venni, szépítgetni mindent, de biztosan azért, mert akarna nekem csinálni egy frankó játszóteret az udvaron, meg igazi virágos sarkot kerti hintaággyal Anyának.
Mégis, amikor esténként lepihenünk, vagy amikor reggelenként csattogó mezítlábbal átrohanok bebújni Anya és Apa közé (igen, én ébresztem ezeket a hétalvókat), vagy amikor egy nagy kirándulás után megfürdünk és elnyúlunk a frissen lepedőzött ágyakon és fotelekben, kezünkben egy-egy könyvvel (vagy laptoppal), úgy érezzük, ennél többre nincs is szükség.
Anyával Szombathelyen

Pedig néha érzem, hogy aggódnak. A gázszámlán, a hónap végén, az autó fel-felbukkanó hibáin, a múlton, a jövőn... Szóval ők is emberek ám. Én mindig mosolygok rájuk, vagy komiszkodok egy nagyot, és olyankor elnevetik magukat, és eltűnik a szemükről az a fura fátyol, ami olyan sokszor tudja eltüntetni a világot az emberek elől. Apa nagyon elfáradt mostanra, ezt látom, de valahol meg azt érzem, iszonyatosan fel van töltődve, tele ötletekkel, tervekkel... Ha hagyják. Mert nem mindig mi döntünk a sorsunk felől, és Apa például az a típus, aki szereti előre tudni a dolgait, hogy nyugodtan maradjon ideje, lelki és szellemi energiája alkotásokat létrehozni. Látom őt agyalni, szövegeket vadászni, zenéket hallgatni, hallom, ahogy éjszakánként kattognak a fogaskerekek a fejében. Azért sokszor vagyok vele, ő mindig dögönyöz engem, meg elvisz kirándulni, meg bevásárolni, meg legtöbbször ő altat. Vagyis mostanában inkább ott van velem, amíg elalszom, mert már a kiságyamban alszok önállóan.
 Ha ló nincs, Apa úgyis cipel!
Anya sokat rajzol, varr is, de valahogy mindig jut bőven ideje rám. Gyurmázunk, rajzolunk, építünk, főzünk, tésztát gyúrunk, olvasunk, meg sétálunk és fagyizunk.

Szóval azt hiszem, velük itthon vagyok. Ők az otthonom. És mindannyian egymás otthonai vagyunk. Csak akkor kiabálok néha, ha ők ketten puszilkodnak, elvégre Anya az enyém, nem? Vagy tényleg osztoznom kell Apával? Hmm... Ezt még fel kell dolgoznom.

2013. április 3., szerda

A tavasz ugyan késik, de tele vagyunk élményekkel!!!!:)

Hol is kezdjem...

Anya már nagyon várta, hogy végre tavasz legyen...és a naptár szerint éppen a tavasz derekán járunk...de ma is esett három centi hó, és bár én örömmel kiáltottam reggel az ablakban, hogy "hóóóóó", anya valami nagyon csúnyát mormogott magában.az oké, hogy lehet a hóba rajzolni, főleg, hogy fagy van, de ezt csináljuk már hónapok óta!Tavasz GYERE MÁR!!!!!!
Szóval sok helyen megfordultunk márciusban...és sok volt az esemény...
Voltunk sokat sétálni a városban, a parkban. Ez szinte mindennapos, már ahogyan a hófúvás engedi. Mert ugye március 15.-én pont nem tudtunk kilépni sem az ajtón, akkora volt a hóvihar...:( Ezért sok benti program volt, de az azért klassz, mert szerencsére mindig jött valaki hozzánk, akivel lehetett olvasni, laptopon mesét nézni, vagy bohóckodni:)
 Mese nézés Florina unokatesóval:)
 Mese Mónival:)
 Esti frizura anyával:)
 Süsü mese Diával:)
 Jahh...meg is fázott a maci...muszáj kiorsziporszizni az orrát...:)
 Lázas is voltam...de nézhettem mesét:)
 Elutaztunk Veszprémbe...Krisztát meglátogattuk a nagyon szeles és nagyon szép veszprémi várkoliban:)Anya szerint irtóra romantikus hely:)
 Ha már ott voltunk, Dia kereszt anyu jelöltet is meglátogattuk:) Megtanította a lámpa kapcsolgatás művészetét:)
Florinával is olvastunk együtt:)Ő már nagylány, az első számú unokatesóm:)Bogika meg kisebb mint én, neki a cumiját szoktam odavinni, ha sírdogál:)

 Anya sütött néha finomságokat:)

 Meglátogatott minket a László Dóri, és  Feri, és nagyon jó volt!!!Tiszta bolondok:) Velük kerestük a havas udvaron a nyuszifészket:)
Szegény nyuszi, hiába a hó, fagy...hozott nekem a egy szuper rózsaszín pónit:)

És  a legjava csak most jön....elutaztunk Salgótarjánba....akkora nagyot autóztunk, hogy a végén játék és morzsahalom lett az autó, de megérte:) Nagyon szép és szeretettel teli napokat töltöttünk apa salgótarjáni rokonságánál.....

 Ilyen klassz dolgokat csináltunk...Fruzsival mesét néztünk, meg Bogival:)
 Annnyi de annyi húsvéti finomságot készített Évi néni és Pista bácsi:)
 És csak ettünk és ettünk...:)
 Meglátogattuk Zsófiékat is:)anyukájával lépcsőztem sokat, hogy ledolgozzam a salgótarjáni kalóriákat:)
 Rajzoltunk pont pont vesszőcskét Zsófival:)
 Fruzsival és Bencével:)

 Boginak nagyon klassz játékai vannak:)
 Így utaztunk:)
 A GPS állandóan dumált...
 Sok sok generáció volt együtt:)



 Húsvéti frizura:)Elcsórtam fruzsi hajgumiját:)
 Szép leszek és nem hervadok el...Pista bácsi meglocsolt:)
 Fruzsi és Bence is cipeltek engem, amikor a Somoskői várban jártunk:)



 A salgótarjáni paradicsom finom:)
Ilyen vidámak voltunk:) A Zagyi család oltalmában:)

Még sok sok mondanivalóm lenne...még jelentkezem:)Egy szuszra ennyi fért bele...:)

2013. február 25., hétfő

Apától Mikoltnak szabadságról, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján

No nem történelmi szempontból, mert arról sokan sokkal okosabban tudnak írni.
 
Kedves Mikoltunk!
Minden embernek joga van arra, hogy szabadon éljen és szabadon gondolkodjon! Ezt soha ne feledd! Sok olyan dolog van a világban, mely ott trónol felettünk. Mindig alárendeltjei vagyunk egy-egy elvárásnak, eszmének, ideológiának, diktált normának. Mindegy, hogy csadorban kell-e járnunk, vagy liberális eszmék szerint élő nemzet tagjává leszünk.Vedd észre, ha valami úgy közelít feléd, hogy közben meg akarja csonkítani azt, ami vagy!

A jó eszmék is elvárásokkal fordulnak felénk. Talán könnyű úgy megkülönböztetni egyiket a másiktól, hogy a jó eszme nem kéri, hogy csatlakozz hozzá. Nem környékez meg. Nem ígérget szépeket és jókat. Meghagyja a szabadságod arra, hogy rátalálj.
A rossz eszmék mindenáron maguk mellé akarnak állítani. Sőt, láncolni. Csak látszólag döntesz szabadon, de igazából a félelem, a kétségbeesés, a türelmetlenség, a tolerancia hiánya, a harag, vagy az egyéni érdek vesz rá arra, hogy csatlakozz.

Ha hiszel magadban, és abban az eszmében, amit képviselsz, állj ki mellette! Bárki és bármi ellenében!

Olyan eszme sem lehet jó, amely mások ellen való. Nem kell mindenkinek egyetérteni veled, de hagyd meg nekik ezt a szabadságot.
És tiszteld ellenségeid. A rossz eszmék csatlósai lenézik ellenségeiket. Lekicsinylőn nyilatkoznak róluk. Gőgösek, pökhendi módon viselkednek másokkal, kárörvendők, cinikusak és ironizálnak a másik fél felett.

A jó eszme azt állítja, amit jelent, és azt jelenti, amit állít. Mindegy, hogy allegória, vagy szimbólum, vagy metafora szervezi is ezt az igazságot. Legyen füled erre a hallásra. És akkor nem fog félrevezetni senki és semmi.

Miben kell bíznod? Először is az emberben. Abban, hogy az ember eredendően jó! Sok olyan dolog rakódik ránk, amitől ilyenek vagyunk vagy olyanok. Leszünk rosszak és jók egyaránt. De ha megfosztjuk az embert mindentől, amit a körülmény és a társadalom rárak, akkor csak a habitus marad, ami sokféle lehet, de mindenképpen jó! Nem lakik bennünk automatikusan sem Isten, sem Ördög! Később leszünk istenivé vagy démonivá, a ránk rakódó világ és saját cselekedeteink által. A döntés minden esetben a miénk, soha senki nem hibáztatható, ha eltévedünk. Ezért gyakorolj mindig önvizsgálatot. Mindig tudd, miben hittél gyerekként, és ne tagadd meg önmagad!

Egy remek történet van, ami mindenre megtanít. Ezt el fogom mesélni majd. De ahhoz, hogy megismerd, nem kell neked szószóló, közvetítő, nem kell senki más, csak te, és az, hogy elmélyedj a tanításában. És légy kétkedő, miközben megismered. Légy haragos, szomorú, flegma, vagy ami jól esik.De mindig kanyarodj vissza ehhez a történethez, mert egyszer eljut majd hozzád is. De az a tiéd legyen! Ne más magyarázza!

2013. február 23., szombat

HISZTIIIIIIIIIIIII????????!!!!!!!!!!!

Ugye ismerős a szitu...
Anyuka tolja a babakocsit meg a bevásárlókocsit, a gyerek elvágódik a földön, és üvöltve dobálja magát...
Nem, nem, kedves Apukák és Anyukák, nem az Ördögűző című filmből való a jelenet, ez egy kisgyerek átlagos napi rutinja... :D
Aminek persze az anyuka örül a legkevésbé. Miért is?
Mert zavarodottan körülnéz, és azt látja, néhány rosszalló tekintet áll a pultnál, néhány fejét ingató szemüveges néni suhan el mellette, és jólnevelt nagy gyerekekkel büszkén vonul el mellette egy család - az övéi nem ilyenek. Hát nem tudja megnevelni???
XD
De... biztosan tudja. De az is lehet, hogy itt még nem kell. Legalábbis elkezdeni a nevelést. Mert mi is az, amikor a hiszti megjelenik?
A hiszti nem intellektuális, hanem érzelmi megnyilvánulás. A gyerek azért indul el a világban, mert meg akarja változtatni a dolgokat maga körül. Lerámolja a könyvespolcot, kipakolja Anya ruháit, telefirkálja a tiszta lapot. Nem egyszerűen megismerni akarja a világot, nem pusztán "megszerezni" akar dolgokat, hanem változtatni (!) akar a dolgokon. Hogy ne úgy nézzenek ki, ahogy, hanem úgy, ahogy ő azt elképzeli.
Aztán lassan beletanul - a dolgoknak olyannak kell lenniük, amilyennek mások elképzelték... a kanálnak a fiókban a helye, a könyvek sorba rakva a polcon érzik jól magukat, a teknősök a saját vizükben élnek és nem szeretnek csúszdázni, Apa papírjai a zöld mappából nem szabad, hogy kimenjenek játszani, és a többi...
Mi marad a perspektívaváltásra?
Az alkotás.


 No de ne menjünk ilyen messzire, mert közben a gyerek még mindig ott rúgkapál a Spar kellős közepén...

A hisztis gyereket ilyen esetben nem önálló, akaratát érvényesítő, érzelmeit kezelni nem tudó, éppen ezért kifejezni akaró emberként kezeljük, hanem olyan társadalmi lényként, amelyiknek fel kellene fognia, hogy mások is vannak körülötte, de sőt, disztingválnia kellene!!!
Miért is kellene?
Mert szülőnek kellemetlen?
Mert mások néznek?
Hmm...
Nekünk, babáknak és kisgyermekeknek ugyan hiába magyarázzátok, hogy mások néznek, az minket nem igazán érdekel. Inkább hagynotok kellene, hogy magunktól jöjjünk rá, hogy hiába csináljuk mindezt, úgysem ad ránk senki semmilyen reakciót. És hogy nektek kínos a visítás egy közösségi térben? Hát legyen kínos annak, akinek sosem volt gyereke, vagy aki már elfelejtette, milyen is volt ugyanez, vagy aki vasfegyelemmel rábírta a neki rendelt kis sorsot, hogy kussoljon!


A gyerek csak visítson. Szép szóval és szeretettel ebben is sokmindent el lehet érni, de ha azt akarod, hogy a habitusom szerint olyan lehessek, amilyen én akarok lenni, akkor ezeket a pillanatokat hagynod kell megélni.

Ha azt mondod, hagyjam abba, mert látod, mások néznek, akkor kialakítod bennem a szégyenérzetet. Szégyenérzet azért, mert kifejezni akarom az érzelmeim és az akaratom? És akkor később hogyan fogom önfeledten és bátran azt mondani valakinek, hogy szeretlek, hogy szomorú vagyok, hogy boldog lettem, vagy hogy megbántottál?

Ha azt mondod, nem szabad hisztizni, meg fogom regulázni az érzéseimet, és akkor sem fogok sírni, amikor nagyon kikívánkozik, mert egy ekkora gyerek már nem szabad sírjon!

 
Ha Apa szigorú, látom, hogy őt idegesítem. Ha Anya leszid, látom, hogy őt is. Az érzelmeim idegesítenek titeket? Vagy ahogyan az kikívánkozik? Akkor tanítsátok meg, hogyan kell kikívánkoznia!






Nálunk, ha Anya fáradt, nem rejti véka alá, nem tesz úgy, mintha. Ha Apa mérges, az hallható a hangján, ő sem rejti véka alá. Ha gondban vannak, azt is megbeszélik előttem, igyekszenek nem maszkot ölteni. Ha nem engednek nekem valamit, amit szeretnék (például csapkodni a joghurtos kanállal a laptopot), akkor visítok. Micsoda pokol, mi? Egymásnak feszülnek az érzelmeink, mindenki őrült itt?

Biztosan nem... Őszinték vagyunk. Ez nem biztos, hogy mindig és mindenkinek a legjobb stratégia, de mi ezzel próbálkozunk. És mindenki a maga módján regenerálódik. Anya például naplót ír. Apa szeret elbújni a laptop mögé, és (most jól beárulom), rajzfilmeket néz. Vagy képregényt olvas. És sokat beszélgetnek egymással. Én egy-egy hiszti után néha odabújok hozzájuk, néha meg egyszerűen csak elfelejtem, hogy volt ilyen, és játszok tovább, mintha mi sem történt volna.

Mert egy ilyen kis gyerek esetében olyan sok pillanat adódik, ami nem a saját akaratának megfelelően alakul. Nem ehet földet, nem nyúlhat a késhez, nem vághatja földhöz a telefont, nem mászhat fel az asztalról a hűtő tetejére, nem nyomkodhatja  a teknős fejét még beljebb, nem turkálhatja szét a kukát, nem passzírozhatja szét a tejszínhabos süteményt az Intuos5 digitális rajzpadon, és megannyi más hasonló tilalom... Nem szabad mindent megengedni, de fontosak a reakciók, amiket ilyenkor kapunk (avagy nem kapunk). Mert alakulnak az érzelmeink.

Mert a felnőttek érzelmei mindig tökéletesen rendben vannak? Igen, biztosan, ezért aztán nincsenek háborúk, nincsenek veszekedések és verekedések, nincs igazságtalanság a földön. Mert minden a lehető legeslegeslegjobban van ezen a legeslegeslegjobb és legszebb világon.

Van még mit tanulnunk...