HISZTIIIIIIIIIIIII????????!!!!!!!!!!!

Ugye ismerős a szitu...

Anyuka tolja a babakocsit meg a bevásárlókocsit, a gyerek elvágódik a földön, és üvöltve dobálja magát...

Nem, nem, kedves Apukák és Anyukák, nem az Ördögűző című filmből való a jelenet, ez egy kisgyerek átlagos napi rutinja... :D

Aminek persze az anyuka örül a legkevésbé. Miért is?

Mert zavarodottan körülnéz, és azt látja, néhány rosszalló tekintet áll a pultnál, néhány fejét ingató szemüveges néni suhan el mellette, és jólnevelt nagy gyerekekkel büszkén vonul el mellette egy család - az övéi nem ilyenek. Hát nem tudja megnevelni???
XD

De... biztosan tudja. De az is lehet, hogy itt még nem kell. Legalábbis elkezdeni a nevelést. Mert mi is az, amikor a hiszti megjelenik?

A hiszti nem intellektuális, hanem érzelmi megnyilvánulás. A gyerek azért indul el a világban, mert meg akarja változtatni a dolgokat maga körül. Lerámolja a könyvespolcot, kipakolja Anya ruháit, telefirkálja a tiszta lapot. Nem egyszerűen megismerni akarja a világot, nem pusztán "megszerezni" akar dolgokat, hanem változtatni (!) akar a dolgokon. Hogy ne úgy nézzenek ki, ahogy, hanem úgy, ahogy ő azt elképzeli.

Aztán lassan beletanul - a dolgoknak olyannak kell lenniük, amilyennek mások elképzelték... a kanálnak a fiókban a helye, a könyvek sorba rakva a polcon érzik jól magukat, a teknősök a saját vizükben élnek és nem szeretnek csúszdázni, Apa papírjai a zöld mappából nem szabad, hogy kimenjenek játszani, és a többi...

Mi marad a perspektívaváltásra?

Az alkotás.

 No de ne menjünk ilyen messzire, mert közben a gyerek még mindig ott rúgkapál a Spar kellős közepén...

A hisztis gyereket ilyen esetben nem önálló, akaratát érvényesítő, érzelmeit kezelni nem tudó, éppen ezért kifejezni akaró emberként kezeljük, hanem olyan társadalmi lényként, amelyiknek fel kellene fognia, hogy mások is vannak körülötte, de sőt, disztingválnia kellene!!!

Miért is kellene?

Mert szülőnek kellemetlen?

Mert mások néznek?

Hmm...

Nekünk, babáknak és kisgyermekeknek ugyan hiába magyarázzátok, hogy mások néznek, az minket nem igazán érdekel. Inkább hagynotok kellene, hogy magunktól jöjjünk rá, hogy hiába csináljuk mindezt, úgysem ad ránk senki semmilyen reakciót. És hogy nektek kínos a visítás egy közösségi térben? Hát legyen kínos annak, akinek sosem volt gyereke, vagy aki már elfelejtette, milyen is volt ugyanez, vagy aki vasfegyelemmel rábírta a neki rendelt kis sorsot, hogy kussoljon!

A gyerek csak visítson. Szép szóval és szeretettel ebben is sokmindent el lehet érni, de ha azt akarod, hogy a habitusom szerint olyan lehessek, amilyen én akarok lenni, akkor ezeket a pillanatokat hagynod kell megélni.

Ha azt mondod, hagyjam abba, mert látod, mások néznek, akkor kialakítod bennem a szégyenérzetet. Szégyenérzet azért, mert kifejezni akarom az érzelmeim és az akaratom? És akkor később hogyan fogom önfeledten és bátran azt mondani valakinek, hogy szeretlek, hogy szomorú vagyok, hogy boldog lettem, vagy hogy megbántottál?

Ha azt mondod, nem szabad hisztizni, meg fogom regulázni az érzéseimet, és akkor sem fogok sírni, amikor nagyon kikívánkozik, mert egy ekkora gyerek már nem szabad sírjon!

 

Ha Apa szigorú, látom, hogy őt idegesítem. Ha Anya leszid, látom, hogy őt is. Az érzelmeim idegesítenek titeket? Vagy ahogyan az kikívánkozik? Akkor tanítsátok meg, hogyan kell kikívánkoznia!

Nálunk, ha Anya fáradt, nem rejti véka alá, nem tesz úgy, mintha. Ha Apa mérges, az hallható a hangján, ő sem rejti véka alá. Ha gondban vannak, azt is megbeszélik előttem, igyekszenek nem maszkot ölteni. Ha nem engednek nekem valamit, amit szeretnék (például csapkodni a joghurtos kanállal a laptopot), akkor visítok. Micsoda pokol, mi? Egymásnak feszülnek az érzelmeink, mindenki őrült itt?

Biztosan nem... Őszinték vagyunk. Ez nem biztos, hogy mindig és mindenkinek a legjobb stratégia, de mi ezzel próbálkozunk. És mindenki a maga módján regenerálódik. Anya például naplót ír. Apa szeret elbújni a laptop mögé, és (most jól beárulom), rajzfilmeket néz. Vagy képregényt olvas. És sokat beszélgetnek egymással. Én egy-egy hiszti után néha odabújok hozzájuk, néha meg egyszerűen csak elfelejtem, hogy volt ilyen, és játszok tovább, mintha mi sem történt volna.

Mert egy ilyen kis gyerek esetében olyan sok pillanat adódik, ami nem a saját akaratának megfelelően alakul. Nem ehet földet, nem nyúlhat a késhez, nem vághatja földhöz a telefont, nem mászhat fel az asztalról a hűtő tetejére, nem nyomkodhatja  a teknős fejét még beljebb, nem turkálhatja szét a kukát, nem passzírozhatja szét a tejszínhabos süteményt az Intuos5 digitális rajzpadon, és megannyi más hasonló tilalom... Nem szabad mindent megengedni, de fontosak a reakciók, amiket ilyenkor kapunk (avagy nem kapunk). Mert alakulnak az érzelmeink.

Mert a felnőttek érzelmei mindig tökéletesen rendben vannak? Igen, biztosan, ezért aztán nincsenek háborúk, nincsenek veszekedések és verekedések, nincs igazságtalanság a földön. Mert minden a lehető legeslegeslegjobban van ezen a legeslegeslegjobb és legszebb világon.

Van még mit tanulnunk...