2011. november 1., kedd

Az egész emberi világ itt készül




A pocakban jó. Állandó 36 fokos vízben úszkáltam, és Anyával és Apával Anya pocakján keresztül tartottam a kapcsolatot. Jó sok időm volt gondolkodni, meg persze figyelni a kinti világot. Érzékeltem fényeket, de a legfőbb információforrások mégiscsak a zajok voltak, meg Anya érzelmi állapotai. Vannak zajok, amiket Anya sem szeret. Meg vannak, amiket ő igen, én meg nem. Sok zenét hallgattunk Apával, aki néha még Kalimbán is játszott nekem, ami azért esett nagyon jól, mert különös rezonanciákat keltett a pocakban, ezért olyan volt, mintha masszíroztak volna. Érdekes... az első érintések egyike így tulajdonképpen a zene volt.
Azt nagyon szerettem, amikor Anya megérintette a pocakját, a magzatvízen keresztül ez is ingerelte a bőrömet. Spirál, nyolcas és kör alakban játszadoztak az ujjaik, Apa meg imádott kergetni engem. Ha kitettem valahol valamim, rögtön megcsiklandozott, én meg helyezkedtem, igyekeztem elbújni előle, de valahol mindig kilátszottam. Ez nem fair. Próbált volna ő is olyan pózban kergetőzni!
Amikor Anya pocakjába kerültem, éppen próbálták Apával a Zabhegyező című darabot, Salinger regényéből. Ez januárban volt. A tavaszi időszakban játszottam vagy 60 előadást (Zabhegyező, Babó és Bigyó, Az ötös számú vágóhíd). Furcsa, keszekusza zaj-világ volt ez, Anya ezekre mindig egészen furcsán mozgott, de jólesett neki, hogy nem kellett leállnia, és csinálhatta tovább, amit szeret. Én is jól viselkedtem az előadásokra már nem gyötörtem Anyát hányingerrel.
Az egész színházazásban a legfantasztikusabb az volt, hogy Pápán az Augusztus 20-i műsorban Apa koncepciója szerint mi Anyával voltunk a remény a jövőre, József Attila Elégiáját szavaltuk. Igen, szavaltuk, mert Anya olyan sokszor elmondta otthon ezt a verset, mielőtt a műsorba kerültünk, hogy már kívülről fújtam én is.
Augusztusban Apa két tábort tartott a Teleszterion nevű csoportnak, és elég nyüzsgő volt a ház, tele mindig új hangulatokkal, és új emberi küzdéssel. Fáradtsággal, vitalitással, elkeseredettséggel, vidámsággal, és Anya felé jövő, mindig kedves hangokkal és kérdésekkel.
Aztán szeptemberben meghitt csend lett, nagyon együtt voltunk így hármasban, sokat olvastunk, mesét is (a legviccesebb szó az volt, hogy: Otromfotrom), meg verseket is, amiket meg azért szerettem, mert tele volt vidám ritmussal Anya pocakja. Apa is írt nekem, az egyiket nagyon szerettem. Idemásolom:
"Billeg-ballag a Csillag,
és nevet ő: De kicsiny vagy!
Ámde a Hold regulázza:
Megnő még keze-lába!"
Volt még egy kedvenc zajom, az pedig a Csend... Apával és Anyával többször voltam templomban, ahol mindkettőjüket valami furcsa meghittség, valami befelé figyelés, valami megnyugvás vette birtokba, és ez az állapot igazi csend volt.

Szerettem ezt az időszakot. Aztán egyre többször tettek ránk egy övet, amivel engem hallgatgattak, és akkor már én adtam le zajokat a világnak. Ott állítólag ezekből a zajokból tudták, én milyen vagyok, meg kapok-e levegőt, meg van-e táplálék, meg milyen ritmusban ver a szívem.
Azt mondták, rengeteget mozgok ahhoz képest, hogy nemsokára kint leszek. És egyre többször hallottam Apa és Anya szájából azt, hogy "Már nagyon várunk".
Így mire kibukkantam, tele volt a lelkem zajokkal, érzelmekkel, zenével, színházzal, versekkel és nagy-nagy szeretettel, mert Apától és Anyától azt tanultam, hogy a legfontosabb az, hogy egymással biztonságban legyünk. Ezt a biztonságot pedig nem adja meg semmi, amit az anyagi világ kitermel, nem lehet leemelni a Tesco polcáról, nem lehet kiszámolni a zsebből, nem lehet kapszulában kapni, nem lehet kérni az őrző-védő szolgálattól...
Mert ez a Szeretet. És én onnan jövök, ahol ez a dolog készül, és majd oda is megyek vissza. ha eljön az ideje. És ím a nagy titok: az egész emberi világ ott készül.


2011. október 31., hétfő

Vagyok, aki vagyok...


Szép jó napot mindenkinek! A nevem Komáromi Hanna Mikolt. Apukám Komáromi Sándor, anyukám pedig Oláh Júlia. Hogy mit is keresek én itt? Hááát... Úgy döntöttem, hogy részletesen beszámolok mindenről, ami velem történt és történni fog, és ami a legfőbb - tabuk nélkül teszem mindezt. Miért?
Egyrészt csak!
Másrészt pedig azért, mert mielőtt bebújtam anyába, odafent a többiekkel azon tanácskoztunk, mennyi minden van a Földön, amiről az emberek nem, vagy csak szűk körben beszélnek. Márpedig annyi minden van, amivel mindenki ugyanúgy küzd, hogy talán érdemes megszólítani velük egymást, aztán hátha!!! Apának van egy kedves sztorija, amit idemásolok most, legyen ez egy kis ars poetica is egyben (hú, de komoly vagyok, mi?)... Mindegy, a lényeg: ma félünk hasonlókká, vagy ugyanolyanokká válni másokkal. Pedig ez nem félelmetes - vannak dolgok, amikben bizony... UGYANOLYANOK VAGYUNK!!!
(Ja, és ne tessék rögtön megijedni, nem lesz minden írás ilyen komolykodó... hihi...)
TEHÁT...

Tételezzük fel, hogy van egy élőlény, a neve legyen KI. KIről tudjuk, hogy 60 másodpercig él. Letesszük őt egy asztalra, és lemérjük az életét. 60 másodperc.

Adjunk KInek egy gyorsító kapszulát, aminek következtében tízszer akkora sebességgel tud közlekedni.

Nézzük meg KI karóráját. Indításkor a mi karóránk és KI karórája 0-nál van. 10-szeres sebességnél KI karórája 10x60 másodpercig érvényes, vagyis 600 másodpercnyi időintervallumot jelent.

Ezt a problémát hogyan érzékeli KI, és a megfigyelő?

A megfigyelő azt látja, hogy az ő óráján eltelt 60 másodperc, tehát KInek meg kellene halnia. Ennek ellenére vidáman éldegél – még tízszer ennyi ideig. Amikor a mi óránk 60 másodpercet mutat, KI órája tehát csak 6-ot.

Mi a helyzet KI-vel? Az ő óráján eltelt 6 másodperc. Mennyit élt ezalatt az idő alatt? Nem 60 másodpercet, hiszen az ő órája csak hatot mutat. 6 másodpercet élt tehát. Mennyit fog még élni? 54 másodpercet, hiszen a KI élete 60 másodperc erejéig tart.

De hát 10-szer gyorsabb!!! Mondhatná a kedves olvasó.

Jó, mondom én – akkor tegyünk egy kísérletet ennek kiderítésére.

A megfigyelőnek 10 másodpercébe kerül elolvasni egy viccet és 10 másodpercig kacag rajt. Egy KI ugyanennyi idő alatt szintén egy viccet olvas el és szintén 10 másodpercig kacag a viccen. 60 másodperc alatt a megfigyelő háromszor kacag fel. A felgyorsított KI szintén (mert ő ugyanúgy 3 viccet olvas el saját órája szerint.

A megfigyelő ebből mit lát? Hogy KI képes 100 másodpercig röhögni egy viccen?

Majdnem. Azt is látni kell azonban, hogy KI órája csak a külső megfigyelőjéhez képest ketyeg lassabban. Egy KI ebből a gyorsaságból semmit nem érzékel. Miért?

Mert az idő relatív.

Mit is jelent ez? Nem azt, hogy mindenki másképpen érzékeli. Egy frászt! Éppen azt mutatja, hogy mindenki ugyanúgy érzékeli.

2011. január 19., szerda

A nagy kérdés: Miért fincsi a textilpelenka sarka???????



Nehéz lenne ezt szavakkal leírni...meg, hát, szavakkal a kis Hanna Mikolt baba sem tudja még elmondani, ő is csak érzi...:)Amit mi látunk: alváshoz minimum szükséglet: a textilpelus sarka hozzá kell, hogy érjen a kis szájához...de!nem akárhogyan...ő gyűri oda a kis öklével, addig-addig kepeszt, amíg ez sikerül. És akkor nyugalom van:) Amikor ez sem elég, akkor kell a cumi is. De az esetek többségében a pelus elég. Ha nagyon meg akarjuk magyarázni, akkor ilyeneket mondunk: mert úgy érzi, mintha szopizna, mert az ajkai jelenleg a legkifinomultabb testrészei..mert ugye, enni tanult meg először...De nem akarunk mi kitalálni magyarázatot:)Most is alszik, nagyon édes.



Szóval, eszik, alszik, ficereg-mocorog, nézeget a baba...apropó, nézeget! A színes képeket nagyon szereti nézegetni. A falra ragasztott víziló és más állat matricákat imádja, a színes képeket, az ablakot, ha besüt a nap, ja, és ami furcsa, a felkapcsolt villanyba simán belenéz...a csillár is tetszik neki biztosan, de nem értem, hogyan bír belenézni a lámpába...
Ami pedig a huncutságok huncutsága...a zokni lerúgkapálása a lábacskáiról:)Az egyik pillanatban még ott van a kis zokni, a következőben pedig már a kis lábujjak izegnek mozognak csupaszon!:)

Szóval pelussal, zoknikkal, rucikkal vesződve, bíbelődve telnek a napok:)
Hát nem kisangyal???:)