Keresztelő...a nagy esemény, amely annyit váratott magára...megtörtént:D

Hanna Mikolt a pocakban...néhány nappal a születésed előtt:)

Megszülettél:)

Hanna Mikolt...két éve ilyenkor ugyanilyen esős és szeles idő volt, a kórházban voltunk, mert vissza kellett mennünk. Két éve ilyenkor hangolódtunk egymásra, tanultuk meg, mit jelentenek a jelzések, amit egymás felé adunk...megtanultam, mikor vagy éhes, miért tartod így vagy úgy a kezed, mit üzensz a kis bogár tekinteteddel. Egyszóval, figyelmet. Nagy nagy figyelmet kellett megtanulnom, megfűszerezve egy még nagyobb adag türelemmel. Ugyanígy tett apa is. Meg a környezetedben mindenki, aki úgy érezte rácsatlakozna a kis világodra, ami nap mint nap tágul..Például ilyen volt Dia is. Aki most már a keresztanyukád. Meg Ádám is, aki a keresztapukád lett.

Néhány kép a hétköznapokból, nem hétköznapi pillanatokkal(szerencsére nagyon sokat ide válogathattam volna még..:)

Séta, Ámdá:) a kormánynál:)

...és Dia megvette a hőn áhított NYUSZIT!

Fürdőzés Diusékkal:)

Az a híres majdnem elestem játék...:D

azok a kapolcsi szép napok:)

Dia, nyugi, nem baj,hogy annyi szilvás gombócot ettél..attól még játszhatunk:)

 És a hétköznapokból átlépünk a Keresztelő ünnepére:

Bárki aki hozzánk betévedt, mert úgy hozta a sors, mert muszáj volt vagy mert egyszerűen szeretett volna, azt szívesen láttuk, örömmel fogadtuk. Akkor is, és most is így van ez. Mosolygós és figyelmes baba voltál mindenki felé. de Dius felé valahogy feltűnően nagyon. Biztos a kifejező nagy kék szemei okozták:) Vagy a hangja vagy a ...nem is kell ezt megmagyarázni:) Neki kacagtál igazán hangosan először, azóta is igen könnyen megnevettet. Az is mutatja, hogy mély vele a kapcsolatod, hogy még össze is tudtok veszni...például azon, hogy szabad e Hugi kristály hamutáljával táncolni, vagy nem, ugye Hanna?
Őt választottuk neked (vagyis te választottad őket, mert ugye, Ádám felé nagy a szerelem...), és Ádámot, hogy ha az életed során hozzánk nem tudsz/akarsz/szeretnél/kívánsz fordulni valamivel, ami bánt, vagy éppen nagyon örömet okoz, vagy segítségre van szükséged, ( és sem nagyszülő,sem szülő nem segíthet) akkor ott lesznek ők. Ők megfogadták a templomban, hogy haladnak veled az életed során, a hit és egyház felé terelik az utad, és ahol tudnak, melletted állnak.

Röviden, de velősen... a Nyár az Nyár... :D

Elnézem Apát, nem lehet most könnyű neki. Sok változás van az életünkben, a nyár és az évkezdés az iskolákban sok fordulatot hozott az életünkben. De szépen helyreállnak a dolgok. Anya rendületlenül halad az iskolával, az Anya nélküli szombatokat már egészen jól bírom...

bár, ha belegondolok, már voltak Apa-Anya nélküli hétvégéim is, amit Katiéknál töltöttem, és egy mukkom sem volt.

Anyáék büszkék rám ezért, bár nem tudom, miért vannak úgy oda, amikor imádom az unokatesóimat... habár... na jó, bevallom, Bogit állandóan verem, mert kisebb, és féltékeny is vagyok arra, hogy a cicizhet, meg állandóan ölbebabát játszik, én meg egyedül kell beszálljak a kocsiba is.

Azért szép az élet. :)

Hosszú és tartalmas volt a nyár. Életünk első nyaralásának köszönhetően bejártuk Erdély néhány gyönyörű helyszínét. Voltunk a Békás szorosnál...

ahol Anya mint mindig, ott is romantikus volt...

...meg néha azt hitte, vizitündér...

... Apával jókat lehetett elnyúlva elmélkedni a világról...

a Gyilkos tónál Nagyi attól rettegett, hogy beleesik a vízbe...

... de mi lazák voltunk...

...pedig Anya evezett...

Szóval szuper volt. De nem csak kalandtúrák jutottak ám! Voltunk Korondon piacozni, és a Medve tónál fürödni. Annyit jöttünk-mentünk-rokonlátogattunk, hogy minden nap végére kidőltünk...

Jól éreztük magunkat... Én, meg Anya, meg Apa, meg a Nagyi és Barni, aki mindig eldugta a játékaimat, de cserébe egész nap futtatott, mert le sem állt, még ha más nem is bírta a tempót vele. :) Itt éppen morcos volt egy kicsit...

A sok jövés-menésben azért az esti jóevéseink és jóivásaink sem maradhattak el, elvégre Erdély az Erdély, nem? (Itt éppen Jánosnál és Zsófinál, Anya nagynénjééknél lazítottuk le a napi fáradalmakat)

Végre így nagyobbacskaként találkozhattam dédiékkel, akikkel óriási kolozsvári játszótéren voltunk, és még csónakázni is elmentünk! :)

Szóval mit is mondhatnék... a nyár az nyár... :D :D :D

A borjúleves meg borjúleves... :D :D :D

Remélem, még sok szép ilyen nyarunk lesz, bár Pápa környékén is tutijó kirándulóhelyek vannak,de erről majd egy következő cikkben... Egy biztos...
Bár "Itt az ősz/S jönnek a téli gondok...

Élni jó ebben a világban!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! :D :D :D

(Még ha a dió nem is mindig...)

Huhh... Anyám, de keserű volt... :D :D :D

Sajnálom, de kijött...

Napi beszélgetés... Feljebbvaló (F) és Én (É)...

F: Akkor a módosítással két év határozottra változik a munkaviszony, ennyit enged az előírás.

É: Rendben, és köszönöm. Annyit szeretnék még megtudni, van-e mód arra, hogy a kötelező nyelvvizsgámhoz leszervezett tanfolyamra feljárjak Veszprémbe.

F: …

É: Az útiköltségre kérnék támogatást, heti egyszeri autóút, így visszaérek a kötelező óráimra.

F: Megvizsgáltuk az ügyet, de sajnos nincs rá mód, hogy finanszírozzuk.

É: Részben sem?

F: Nincs rá mód.

É: Egyetlen autóút egy héten Pápa-Veszprém vonalon.

F: Most mondtam el, milyen nagyok a hiányok.

É: Értem. Ez esetben viszont muszáj végiggondolnom, mert jelenlegi helyzetünkben ez a havi 12.000 Ft nagy kiesés, tekintve hogy a párom egyetemistaként ment el szülni, tehát GYES-t igen, de GYED-et nem kaptunk. Így amit ketten hazaviszünk, az 138.000 Ft havonta, és sajnos olyan helyzetben vagyunk, hogy saját ingatlan híján albérletbe kényszerülünk, ami ugye nem kis fix kiadás havonta, ha nem akarunk munkásszállón lakni.

F: De hát hogy mehettetek bele ilyenbe?

É: Mibe?

F: Hogy lehettetek ilyen felelőtlenek?

É: Hogy?

F: Gyereket nem szül csak úgy az ember. Ahhoz egzisztencia kell, meg kell teremteni a biztos hátteret... Ez nem így megy!

É: …

F: Vagy nem?

É: Az ilyen elvek miatt szülnek harmincon túl a nők, ami már biológiailag sem feltétlenül a legegészségesebb kor. Háborúban is születnek gyerekek. És talán Lázár Jánosnak van igaza, hogy mindenki ahhoz képest érjen el valamit, ahová született, bár én anyagi helyzetünk ellenére is úgy gondolom, igenis elértem valamit, amit egyszer valahol biztosan kamatoztathatok majd. De ami ehhez tartozik... 30 éve apám is így élt, hogy nem volt semmije a két gyerekén kívül. Most mi is így élünk. És csak remélni tudom, hogy a kislányunk majd ügyesebb lesz, vagy rámosolyog a szerencse. Egy biztos. Ha most, 1500 Ft-tal a zsebemben kellene elkövetnem ugyanezt a baklövést, hát újra megtenném.

Beszélgetés vége.

Tudod, mi van? Ezt nem biztos, hogy így ki akartam volna adni magamból, de hogy is mondjam... nem tudom udvariasabban... szóval nekem senki ne mondja meg, hogyan éljek, és pláne ne nevezze felelőtlenségnek azt a hatalmas csodát, amit mi Hanna Mikoltnak hívunk. Mert ez a családi vállalásunk. És nem magunknak kérek alamizsnát, hanem azért, hogy tovább dolgozhassak abban a körben, amiben eddig azt hittem, érdemes. Mert hogy is van ez? És most füleljen, kedves F! És te is olvasd majd el, kicsi Hannánk!

Újságkihordóként dolgozó (egyébként nővér anyuka), és táviratkézbesítőként loholó (egyébként autószerelő mesterlevéllel rendelkező) apuka gyermekeként láttam meg a napvilágot. Két és fél évvel később egy húgom is született. Ajkán éltünk, egyszobás lakásban. Édesanyám 1986-ban (hat éves voltam) meghalt. Édesapám betegen, rokkant nyugdíjasként nevelt fel bennünket. Az iskolában több hozzám hasonló renitenssel együtt számtalanszor hallottam, hogy „belőled úgyse lesz senki”, meg hogy „már megint veletek van a baj”. Aztán jött egy magyartanár, aki nem nézett hülyének, és próbált hinni bennem. Bizalmatlan voltam, így nem mindig teljesítettem a rám rótt elvárásokat. Később jött egy Lázár Péter nevű ember, aki színjátszó kört szervezett, és csatlakoztam. Azért, hogy színész legyek? Dehogy. Azért, mert úgy szólított meg, mint egyenrangú partnert. Mert megtanította a közös játék örömét, és azt, hogy produktumot létrehozni, azt másoknak is megmutatni örömteli dolog. Az pedig, hogy nevettetni is tudsz, egyenesen adomány. Mindez csak mellékes dolog volt, mert a legfontosabb az volt, hogy megtanultam hinni és bízni magamban. Játszva.

Ahogy régi ismerőseimtől tudom, akaratos, égetnivaló gyerek voltam. Hármas átlaggal. Aztán kereskedelmibe mentem, olyan helyre, ahol a helyi teszt döntött arról, kit vesznek oda. És leérettségiztem. A magyart leszámítva (az azért jeles volt már akkor is) hármas átlaggal. Aztán nem mentem továbbtanulni, mert drága volt a továbbtanulás. Legalábbis nekünk. Így végigbüféztem két nyarat a Balaton partján. Jó volt, buli volt, mégis úgy éreztem, hiányzik valami. Aztán 1999-ben, már egy ajkai kiskereskedés alkalmazottjaként visszacsatlakoztam egy ajkai diákszínpadhoz, azt Pataki András vezette. Azért, mert színész akartam lenni? Nem. Azért, mert már hiányzott az a közös együtt munkálkodás, amit csak egy közösség tagjaként érez meg az ember. Ez persze a bolti elvárások rovására ment, így nem konfliktusmentesen, de felhagytam a kereskedői tevékenységgel, és a kötetlenebb, de kevesebb pénzzel is járó hírlapkézbesítés felé vettem az irányt. És akkor jött a lehetőség – menjek el Magyarpolányba, van ott egy gyerekcsapat, vegyem át őket. Jó, mondtam, de azt hogyan kell? És beírattak egy 120 órás drámapedagógiai tanfolyamra, ahol megismertem Takács Gábort (ő volt a tanfolyam vezetője), Pintér Rozit, Kiss Gyurit, később Szauder Eriket, Kaposi Lászlót, Előd Nórát – csupa olyan embert, aki valami egészen mást képviselt, mint amivel addig találkoztam. Szabadabbnak, közvetlenebbnek éreztem őket, mint bárki mást addig.

És elkezdtem a magyarpolányi munkát. Nem kellett hozzá más, mint az akkreditált képzés. Megcsináltam. Azóta kétszer is végigcsináltam a 60 órás Tánc és dráma kurzust, saját költségemen, és számtalan drámás továbbképzésen vettem részt, saját költségemen!!!

Aztán jött a hír – mostantól nem elég a 120 órás papír ahhoz, hogy ebből éljek, ezért pedagógusi és/vagy szakirányú felsőfokú képesítést kell szereznem. Szerencsére jött a diákhitel, és úgy gondoltam, belevágok. Édesapám már nem láthatott bevonulni az egyetem kapuján, azon a nyáron, 2002 nyarán meghalt. Én pedig albérletbe költöztem. Két helyen is dolgoztam – színháznál és a magyarpolányi iskolában, de nem úsztam meg a diákhitelt. Egyetemi éveim során újra megalapítottam az egyetemi színpadot, és szerveztem egy saját színházi csoportot – ez lett a Teleszterion Színházi Műhely. Nyelvi képzésen nem tudtam részt venni (néhány alkalmat leszámítva), mert nem fért bele. Nem csak az időbe, a szellemi leterheltségbe sem. A szakmámmal akartam foglalkozni, és ahhoz, hogy ott teljesítsek, azt bizony művelni kellett. Én még abból a generációból jövök, akinek a nyakára kék nyakkendőt még kötöttek, pirosat már nem. Oroszt már nem tanultunk, más idegen nyelvet még nem nagyon lehetett. A német azért ment a kereskedelmiben és a Balatonon is. No mindegy.

Bécsy Tamás olyan hatást tett rám színházzal, tudással, szakmai elhivatottsággal kapcsolatban, amilyet azóta se senki! Miért? Mert megtanította, hogy a színházat szeretni kell. És csinálni kell. És gondolkodni kell róla. A színházért? Francokat. Azért, hogy a világról tanuljunk. Hogy a társadalomról tanuljunk. Hogy az emberről tanuljunk. Azért, hogy emberséget tanuljunk. Az egyetemi színpadot ő segítette elindulni. Meg az oktatói, akik akkor őt körülvették. Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád, Kiss Gabriella, Nagy András és még sokan mások. És mi úgy szívtuk magunkba az európai emberhez méltó nyitottság kultúráját, mint a szivacs. Már aki engedte. Én biztosan.

És az egyetemen még ott volt a magyar tanszék. Kovács Árpád és oktatógárdája elképesztő nyitottsággal állt mindenhez, ami irodalom, és mindenhez, ami világ. És tanultam. Rengeteget. És sokkal kevesebbet, mint szerettem volna. Mert a tudás olyan, mint egy kör. Mennél nagyobb a benne lévő ismert tartomány, a körvonala annál nagyobb felületen érintkezik azzal, amit nem tudunk. Azért lett egy országos harmadik helyezést elért TDK-munkám, és színházi munkáink is sikeresek voltak, számtalan fesztivált nyertünk diákokkal és egyetemistákkal egyaránt. De nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy oktatói tevékenységemet soha nem hagytam abba. Akkor sem, amikor nem járt semmilyen bérezéssel. Mert hittem abban, hogy ha majd sikerül befejeznem az egyetemet, ebben perspektíva lesz.

Befejeztem az egyetemet. Nálam sokkal okosabb emberek is vannak, de az biztos, hogy a szigorlataim nem a pad alól kétségbeesetten összekotort cetlikötegek alapján íródtak, és egyetlen vizsgám se a kávézni távozó tanár üres irodájából összetelefonált adatokból lett meg. Na jó, a posztmodernt nem értettem, és ha olvastam, se tudtam róla beszélni. Mert valami taszított benne, vagy éretlen voltam hozzá. Majd egyszer újratanulom.

Egyetem után rögtön belevetettem magam a munkába, elkezdtem szervezni a Magyarpolányi Művészeti Iskola drámás szekciójának életét. És gyarapodni kezdtünk. És olyanokban is bíztam, akikben más nem, talán még önmaguk sem. Így aztán lettek oktatótársaim. Az albérlet albérlet maradt, a diákhitelt törleszteni kellett, az állandó mobil- és internetköltség mellé becsúszott egy kis szívritmusszabályozó gyógyszer-költség is (mert ilyen a jó tanár – mindent a szívére vesz). De épült valami. Aztán a sok-sok színházi munka és kiadás mellett csak nem jutott idő arra a középfokú angolra és arra az alapfokú németre. Úgy haladtam, haladok most is, ahogy otthon, önerőből és on-line ez megy nekem. De közben rendeztem minden évben 6-7 előadást, táborokat tartottam, és küzdöttem az egyesületünk fenntartásáért.

Aztán hogy-hogy nem, megérkezett közénk a mi kislányunk. Kellett-e tervezni? Szerintem ha látnád, mekkora akarata van, nem csodálkoznál rajta, hogy itt van. Így még több lett a kiadás, és nem lett több a családi bevételünk. Maradt a sok munka és a nyelvvizsgavegetáció. De dolgoztam, mert biztosítva volt a lehetőség egy önkormányzat által.

És jött a KLIK (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ). Mert rendet kell tenni a szakmában. Osztom. A rend fontos. És hiszem. És elhittem, hogy ez így jó is lesz. És most kaptam két év haladékot, határozatlanról határozott idejű szerződésre minősítve a megbízásomat. Elfogadtam, és örültem a lehetőségnek. Ha határidő van, talán lelkesebben szedem majd a csülkeimet. És elkezdhetek járni tanfolyamra, Veszprémbe. Jó lesz visszatérni oda, ahonnan indultam. A diákhitel azóta 10.000 Ft, miután januártól megduplázták a törlesztőrészletet, gondolván, hogy most már többet keresek. Nem baj. Heti egy autóút biztosan támogatható. Elvégre arról szól, hogy megmaradjak.

Elfogadom, hogy nincs pénz. Elfogadom, hogy a magyarországi törvények szerint csak úgy dolgozhatok tovább, ha megvannak a nyelvvizsgákról szóló papírok. Elfogadom, hogy erre csak haladékot kapok. ÉS EZZEL SEMMI BAJOM NINCS, HÁLÁS IS VAGYOK ÉRTE!!!

De azt...

Azt nem fogadom el, hogy bárki is arról tartson kioktatást, lehet-e gyereket vállalni olyanoknak, mint amilyen én magam is vagyok így, harminchat évesen.

Nem a családomnak kértem támogatást. A családomra jut most is, de sőt, a családomnak szükséges dolgokat akkor is előteremtem, ha ezer zsivány áll az utamba. A támogatást a képzésre kértem, hogy amit 13 éve építek, és amiért belevetettem magamat a mindig másfajta kötelezően előírt képzésekbe, az ne vesszen el nyomtalanul.

Így, konyhaszintű angol és német nyelvtudással a tavalyi évben 50 gyerekkel 7 előadásom került rangos országos fesztiválokra. Ebből öt Arany minősítést kapott valamilyen szakmai fórumon. (Kinek jelent ez valamit, kinek nem, akkor is ezt adták... ha kevesebbet kaptunk volna, akkor is soknak gondolnám.) A hosszú hétvégéket, a hosszított próbákat, a fesztiválon töltött időt, a táborokat beleszámítva dupla annyi órában dolgoztam velük, mint amennyit a munkaköri leírásom kötelezővé tesz. Két nagy nemzeti ünnepkört koordináltam iskolai és városi szinten. Az évet egy 350 gyereket megmozgató Szigeti veszedelemmel zártam. Folyamatosan dolgoztam a nyáron két nagy projekttel, és sokadik éve tartottam idén is ingyen tábort diákjainknak.

És csöndben maradtam volna, ha nem mondja valaki azt, hogy felelőtlenség ilyen anyagi körülmények között gyermeket vállalni. Hozzáteszem, magunkat magyarnak, jó magyarnak valló, hazánkat szerető állampolgárok vagyunk, akik felváltva altatják gyermeküket, és még imádkozni is megtanítják. Arról végképp nem tehetünk, hogy évente változik, mihez mit kötelező tudni, hogy a bologna-rendszer nálunk is bebukik, hogy a tandíjak és az OKJ-s képzések rendszere miatt gyorsan szakmához kellene még jutni, hogy az állami apanázs kifelejti a „hálás vagyok, hogy szültél Magyarországnak egy gyereket” programból a fiatal anyákat és hogy nincs az a hitelprogram, ahová becsatlakozhatnánk saját lakásért ácsingózva. Tudod, mindezzel nincs is semmi bajom, mert ilyen nehézségek máshol is vannak. De a családomat felelőtlenségnek még maga az Atyaúristen sem nevezheti. Bár talán ő az egyetlen, aki ebben a kaotikus, köpködő világban megérti ezt az értékrendet. A család rendjét.

Ha meghurcolnak ezért a kifakadásért, azért fogok örülni, mert engem fog igazolni – mások jobban tudják, mit és hogyan kell(ene) tenned, mit kell(ene) csinálnod, te pedig tégy úgy, mint a kenyér a mesében: tűrj. Ha békén hagynak, örülni fogok, mert csendben végezhetem a dolgomat, amíg hagyják. De az is lehet, hogy csak egyszerűen elnézést kellene kérni egy megalázó megjegyzésért. És hogy ez politika-e? A legkevésbé sem. Ez emberség. Amiről már így, harminchat évesen is tudnék leckéket adni.

HANNA MIKOLT FEJFEDŐMÁNIÁS!!! :D

Otthon

Egy régi kakastaréjos kép... :D

És egy mai, hölgyeményes... :D

Hát, igen. Nézem a korábbi bejegyzés dátumát, és látom, hogy bizony április 03. Már akkor is szabadkoznom kellett, hogy telik az idő, most is kellene, de nem teszem. Az az igazság, hogy tényleg tele vagyunk élményekkel. Nehéz is lenne minden nap leülni és átrágni újra, mi mindent csinálunk. Apa minden fesztiválon ott volt, részt vett néhány szervezésében is, Anya Budapestre jár szombatonként, alkalmazott grafikát tanul, én meg hol egyiküket, hol másikukat várom, de még így is irtóra jól érzem magam.

 Van egy otthonunk. Nem adatott meg nekünk a "saját kecó", se örökség, se vállalható hitel, se gazdag amerikai nagybácsi jóvoltából, de még Aranka nénink sincs, aki kihúzódna a nyári konyhába, hogy ellakhassunk valahol. Bérlők vagyunk. És biztosan még sokáig azok is leszünk. De az otthont nem a tulajdon jelenti. Apa persze sokat mondogatja, milyen jó lenne egy saját ház körül tenni-venni, szépítgetni mindent, de biztosan azért, mert akarna nekem csinálni egy frankó játszóteret az udvaron, meg igazi virágos sarkot kerti hintaággyal Anyának.

Mégis, amikor esténként lepihenünk, vagy amikor reggelenként csattogó mezítlábbal átrohanok bebújni Anya és Apa közé (igen, én ébresztem ezeket a hétalvókat), vagy amikor egy nagy kirándulás után megfürdünk és elnyúlunk a frissen lepedőzött ágyakon és fotelekben, kezünkben egy-egy könyvvel (vagy laptoppal), úgy érezzük, ennél többre nincs is szükség.

Anyával Szombathelyen

Pedig néha érzem, hogy aggódnak. A gázszámlán, a hónap végén, az autó fel-felbukkanó hibáin, a múlton, a jövőn... Szóval ők is emberek ám. Én mindig mosolygok rájuk, vagy komiszkodok egy nagyot, és olyankor elnevetik magukat, és eltűnik a szemükről az a fura fátyol, ami olyan sokszor tudja eltüntetni a világot az emberek elől. Apa nagyon elfáradt mostanra, ezt látom, de valahol meg azt érzem, iszonyatosan fel van töltődve, tele ötletekkel, tervekkel... Ha hagyják. Mert nem mindig mi döntünk a sorsunk felől, és Apa például az a típus, aki szereti előre tudni a dolgait, hogy nyugodtan maradjon ideje, lelki és szellemi energiája alkotásokat létrehozni. Látom őt agyalni, szövegeket vadászni, zenéket hallgatni, hallom, ahogy éjszakánként kattognak a fogaskerekek a fejében. Azért sokszor vagyok vele, ő mindig dögönyöz engem, meg elvisz kirándulni, meg bevásárolni, meg legtöbbször ő altat. Vagyis mostanában inkább ott van velem, amíg elalszom, mert már a kiságyamban alszok önállóan.

 Ha ló nincs, Apa úgyis cipel!

Anya sokat rajzol, varr is, de valahogy mindig jut bőven ideje rám. Gyurmázunk, rajzolunk, építünk, főzünk, tésztát gyúrunk, olvasunk, meg sétálunk és fagyizunk.

Szóval azt hiszem, velük itthon vagyok. Ők az otthonom. És mindannyian egymás otthonai vagyunk. Csak akkor kiabálok néha, ha ők ketten puszilkodnak, elvégre Anya az enyém, nem? Vagy tényleg osztoznom kell Apával? Hmm... Ezt még fel kell dolgoznom.